Szinyei Merse Anna: Szinyei Merse Pál (1845-1920) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

menyeinek hatása alatt állt. Az ihlető müncheni művészvilágba visszakerülve egészen eredeti, újszerű műveket tudott életrehívni, mert még nem volt idejük működésbe lépni a Münchenben uralkodó visszahúzó erőknek. Talán azért is különbözik annyira művészete minden mástól, ami a bajor festőakadémia közelében keletkezett. A Majális (1872-73, XXXI.kép) ikonográfiái előzményeit a francia Dejeuner-képek adják, de egyik sem hathatott Szinyei Mersére, mert nem látta őket, stílusában is különbözik mindegyikőjüktől. Sokat köszönhet azonban akkori műteremszomszédjának, A.Böcklinnek, aki a kép festésénél a színek erejének fokozására bátorította. Beszélgetéseik egyik visszhangja a Műterem (XXX.kép) meglepően merész, tüzes színű vázlata. A Majális fénnyel telített atmoszférájának villódzása, friss valószerűsége azonban messzire távolodik Böcklin mitologikus képi világának mesterkéltségétől. A tökéletesen arányos plein-air kompozíció az új természetszemlélet kiteljesedésének legjelentősebb közép-európai eredménye. A magyar festészetre azonban sajnos alig gyakorolhatott hatást, mivel egy 1873-as rövid müncheni és bécsi bemutatóját követő általános értetlenség után alkotója hazavitte magával felső-magyarországi birtokára. 1883-ban Bécsben és Budapesten a kép újra rossz kritikát kapott és csak 1896-ban aratott sikert és került végre múzeumba. Közvetlen müncheni környezetében azonban kimutatható a Majális időleges hatása: Fritz Schider, Albert Lang, Liezen-Mayer Sándor vagy Benczúr Gyula 1873-75 közötti friss vázlatai kizárólag Szinyei Merse példájával magyarázhatók. A Majális festése közben több kisebb remekműve született. Ezek közül a Fürdőházikó (1872) az 1873-i bécsi világkiállításon KunstMedaille-t nyert. A Vihar a Starnbergi tavon ragyogó természettanulmány. Az Idill, a Rococo (1872 - XXIV, XXV.kép) és a Tutzingi séta (1873 - XXVIII.kép) apró vázlatai pedig a lendületes ecsetkezelés és az erőteljes kolorit Münchenben utolérhetetlen virtuózának mutatják a fiatal festőt. A Zöld gyepen (1873 - XXXV.kép) Szinyei Merse legmodernebb képterveinek egyike: analógiái is csupán az érett francia impresszionizmusban lelhetők fel. A lila-sárga-zöld itt kipróbált pompás színkontrasztját hasznosította az egy évvel későbbi Lilaruhás nőn (XXXII.kép), de már a kis vázlat üde közvetlensége nélkül. A hazatérése után menyasszonyáról festett Kerti padon ( 1873 - XXIX.kép) is zöld reflexekkel telített impresszionista villódzás de sajnos folytatás nélkül. Megházasodott és a művészeti központoktól távoli falusi környezetben elbizonytalanodott. Szeretett volna az egyetlen megértő barát, Böcklin közelébe, Firenzébe költözni (néhány müncheni kollégája ezt meg is tette). Családi okokból azonban erről is és az 1875-ben tervezett müncheni útról is le kellett mondania. így a Böcklinre való emlékezés jernyei magányában a természetszimbolizmus időleges győzelmét jelentette festészetében (Tourbillon, 1873). Svájci barátja emléke kísért a feuerbachi fennköltségű Lilaruhás nőn is (1874). Itt a tájba helyezett portré kolorisztikus lehetőségeit aknázta ki a komplementer színekre alapozva és klasszikus portréfestő tudással kombinálva. Az előző évek puha, levegős atmoszférája azonban az ünnepélyesen szép női arcon megkeményedik, hűvösebbé válik. Valamivel későbbi, impresszionisztikusan összefogott Sárgaruhás arcképét (XXXIX.kép) - több hasonló képkezdeménnyel együtt - befejezetlenül hagyta. Ezek az 1878-80 között keletkezett művek alkotóerejének időleges feltámadásáról vallanak. Nemcsak meghitt szépségű családi portrékra telt erejéből (A művész felesége főkötőben, 1879), de régi témáinak újra felvetésével és természettanulmányokkal is próbálkozott. Meghasonlottságát jelzi, hogy egyéni képterveit elhanyagolva, csupán a portrékat és egy Kentaur és faunok - kompozíciót (1878) fejezett be. Ezzel búcsúzott a böcklini mitológiától, mely többé nem tért vissza festészetében. A napsütötte színvilág feltűnik még egyik legeredetibb képötletén, a Léghajón (1878 körül - XLI.kép), majd a túl részletező Pacsirtán (1882), melyet Bécsben festett. Az egy éves bécsi tartózkodáshoz nagy reményeket fűzött, ezek azonban nem teljesültek. A Császárváros, mely Makart és a historizmus bűvöletében élt, nem fogadta be a számára egzotikusan kolorista magyart, ki újra csalódottan bezárkózott falusi magányába. Otthon még festett néhány természettanulmányt (Horgászó Félix, 1883 XLIII.kép), valamint a Hóolvadást (1884, befejezve 1895 - XLII.kép), melynek tömören egyszerű realizmusa tanúsítja, hogy Szinyei Merse még mindig képes volt a megújulásra. Meghasonlottságában mégis tíz évre abbahagyta a festést és saját kezelésébe vette eddig bérbeadott maradék kis birtokát. A művészi munkát csupán 1894-ben folytatta, amikor egy fiatal festő rábeszélésére befejezte félbehagyott műveit, melyekkel a budapesti kiállításokon végre sikert aratott. A Magyarország ezer éves fennállását ünneplő, 1896-os milleniumi kiállításon a magyar művészet megújítására törekvő fiatal festők megle-