Kolozsváry Marianna szerk.: Lossonczy Tamás festőművész kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)
- magyarázat elterjedése óta foglalkoztatja a művészettudományi is - nagyjából azzal párhuzamosan, ahogyan a gyermeki kreativitást is felfedezték. Már Vasari nagyra becsülte Tiziano „gyors ecsetvonásokkal, elnagyolt foltokkal" jellemzett késői stílusát, amelyet ő, a velencei mester közel kilencven (vagy - valószínűbben - „csak" nyolcvan) éves korában ismerhetett meg - nem tudjuk ugyanis bizonyosan, hogy Tiziano valóban bűvös kilencvenkilenc évet, vagy mintegy egy évtizeddel kevesebbet élt-e. Az öregkori stílusban a lényegre szorítkozó, a konvencionális tetszetősséget elvető egyéni kifejezésmód keresése közhelyszerű megállapítás: emlegetik a 89 évet megélt Michelangelo művei kapcsán már legalább húsz évvel korában, a mindössze 63 évet élt Rembrandt utolsó alkotó korszakában. A 85 évet élt Matisse késői kollázsainak hasonló egyszerűségét, lényegre koncentráló formavilágát szokták emlegetni. A 82 évet élt Goya utolsó korszakából nemcsak „fekete képeinek" minden megalkuvástól mentes, személyes kifejezése nevezetes, hanem az is, hogy ugyanennek érdekében öreg korában alkalmazta a litográfia új technikáját. Az idős Picasso hallatlan munkakedve, késői képeinek felszabadult erotizmusa is híres. Mindezeket Lossonczy Tamás műveiről is megállapították akkoriban, amikor „a magyar festészet Nestora" címmel már találóan lehetett illetni - úgy húsz évvel ezelőtt, alkotó aktivitásának és művészetének egyik csúcspontján. Találóan megállapították azt is, hogy életművére ritka koherencia és következetesség jellemző, kezdve a húszas években nyert modern impulzusoktól, a második világháború éveiben, s a közvetlenül azt követő szakaszban bekövetkezett kiteljesedésig. Ez az a szűk három év, 1945 és 1948 között, amelyben az Európai Iskola csoportosulása, majd a Galéria a 4 Világtájhoz keretében elhatárolódó „konkrét" művészek adtak közösségi keretet törekvéseinek. Lossonczy Tamás ebben az időben javakorbeli művész volt, közel negyven éves. A művészi érés megelőző periódusáról, küzdelmeiről műtermének 1944-es pusztulása miatt alig tudunk, más okokból kevesebbet az 1948-at követő elszigetelődés következményeiről, s a kiútkeresés tájékozódásairól. Bizonyosak abban lehetünk, hogy az 1950-es évek második felében ezt a kiutat a mintegy fél évtizedre elvetett szál újrafelvétele, s az alapvetően a szürrealizmus programjában fogant kompozíciós módszer folytatása, továbbvitele jelentette. Az 1990-es évek megszaporodó Lossonczyértelmezései - nem függetlenül a művész egyre inkább forrásként használt naplójegyzeteitől, szóbeli nyilatkozatainak útmutatásától - alapvetően ennek az útnak töretlen követését regisztrálták az - mondjuk így - idős kori művekben is. 90, 95, vagy éppen 100 év nem határ - s ez jó hír! Elvi, stiláris különbség nincs a 2004-es, vagy az idei művek között. Vannak persze szembetűnő különbségek. Ritkábbak a vászonra, olajjal festett képek, gyérülnek a felismert és kiérlelt - mindig formai, kompozíciós természetű problémára adott - egyetlen, szinte dühödt lendülettel, sorozatokban adott válaszok. De jelen vannak, s a dühödt lendületet láthatóan nemcsak a festői gesztus spontaneitása motiválja, hanem a küzdelem is éppen ennek a spontaneitásnak akadályaival, a testnek kor determinálta ellenszegülésével. Mert egyre nehezebb a műtermi munka és dominál az inkább ölben tartott rajztáblához, mint asztalhoz kötött. Mert gyengül - és világos napszakokra, éles világítás adottságaira korlátozódik a látás, és az érzékek tompulása korlátozza az olyan fontos írásbeli és szóbeli kommunikációt. Ugyanakkor ez a korszak - az agg művész kiállítás-nyitóin részt vevők a tanúi - nyilvános megszólalásainak, lakonikus megfogalmazásainak, mindig a világ és a kultúra rendjét és az étosz törvényein tépelődő nyilatkozatainak kora. Lakonikus, a lényegre korlátozódik műveinek formavilága is. Ez a - persze, nem stiláris értelemben - minimaiizmusnak mondható tendencia minden, a személyes életrajzban gyökerező elvnek a folytatása. Ahol csődöt mond a látás, helyettesíti a gesztus. A forma nemcsak a szemben rejlik, hanem a rajzban begyakorolt mozdulatsorban is - vajon ez visszatekintésben is elárulja művészetének egyik lényeges adottságát? Ugyanilyen módon megfigyelhető, hogy a bizonyos formák és szimmetriák pontos felidézésének AJÁNLOM ANDRÉ BRETONNAK LÉGY BÁTOR MINT AZ OROSZLÁN RAVASZ MINT A RÓKA PONTOS MINT A VILLANYÓRA 1. I 2008.05.03. DEDICATED TO ANDRÉ BRETON BE BRAVE LIKE THE LION, CLEVER LIKE THE FOX, PRECISE LIKE AN ELECTRIC METER 1. | 03.05.2008. ceruza I pencil I 210x298 mm LTG.: 28548
