Kolozsváry Marianna szerk.: Lossonczy Tamás festőművész kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)
érdekében már korábban kidolgozott sablonok, geometriai szerkesztő eszközök alkalmazása is segít áthidalni az érzékek hézagait. A sablonok maguk közvetlenül is színre lépnek, a kollázsok színes, síkbeli formáiban, s az ezek kontrasztjaiból, átfedéseiből önként adódó térbeliségben. A kollázs térbeliségének közvetlen megjelenései a „papírszobrok" - egyszerre a korlátozott kreativitás leküzdésének s a minden eszközt felhasználó problémamegoldó kényszer tanúi. Találóbb lenne rájuk talán a kollázs-szobor kifejezés, amely elárulná térbeliségük valódi eredetét. Ennek a térbeliségnek alapesete a színes alapfelület - „háttér" - és - „előtte" a reliefalap és a motívum dualizmusára redukált kompozíció. Az alap gyakran készen kapott: színes karton, rajzlap, vagy színesen alapozott vászon, a redukció abban rejlik, hogy a művész a motívumra, s az azt létrehozó gesztusra (a festékfelrakás folyamatos-lineáris vagy felületkitöltő pöttyögetett vagy vonalkázott, síkba olvadó, vagy plasztikusan megjelenő módozataira) koncentrál. Játék ez, mindig meghatározandó szabályokkal, amelyek a kompozíció minőségére, a szimmetriákra vagy éppen a hiányukra vonatkoznak. Játéka a technikai apparátusában is a gyermekrajzokra emlékeztet: rajzok fekete és színes ceruzákkal, pasztellal, tussal-tollal, filctollakkal, a mindenütt jelenlévő tépések, kivágások kollázsai - nem egyszer saját korábbi munkáinak tagolt felületekként való felhasználásával is. Az aggkor visszatér talán a gyermeki világhoz? Tisztaságában és egyszerűségében talán igen - s ez egyáltalán nem idegen a szürrealizmus spontaneitás-ideáljától; tudatosságában azonban semmiképpen. Ha az öreg festő történelmi előképeit egyre inkább a lényegre való koncentráció jellemezte, Lossonczy aggkorában ez az elv szinte az elemi formák keresésében nyilvánul meg. Ót már semmi sem érdekli, csak a művészet maga. Túl van az egykori nagy ideológiai és esztétikai vitákon: nem maradt más csak a konkrétság, mely egykor éppen az absztrakció harci jelszava volt. Ihlessék bár egykori akadémikus modellstúdiumok perspektivikusan rövidülő emlékfoszlányai, geometriai idomok vagy plasztikus formák, víziók vagy a 20. század nagyjainak művészettörténeti emlékképei, bármi lehet kiindulópont, ami a művészet világának része. Nem ismer már korlátokat, elfogódottságot sem - sem az őszinte feltárulkozás iránt, sem az ihlető források felidézése tekintetében. Hiszen mindez mint egyetlen kultúra, ugyanazon civilizáció része és szimbóluma jelenik meg, amelynek elmúlásának, történelemmé válásának tanúja, s amelynek sorsához vehemensen köti saját létezését. Tudja, tapasztalja, ezt a tapasztalatot szobájához és székéhez kötve sem kerülheti el: korunk már nem a művészet világa; az övé azonban valamikor régen az lett és máig az maradt. Ezt leginkább tőle lehet megtanulni. Naponta rajzol, ahogyan a régiek tanították. Egykor a rajzra alapozódott a művészet autonómiája, s ez a készség tette művésszé a művészt. Most a nulla dies sine linea elve tartja életben a szellemét. Azt mondja, úgy dolgozik, ahogyan a madár énekel. Azt is, hogy fejben, ébren álmodva és álmában eszmélve dolgozik, s várja, hogy székében rajzolhasson. Szokása, hogy egy-egy sorozatot kommentárokkal, összefoglaló címekkel lát el, sokszor meghökkentő, kritikus, szókimondó címekkel, amelyek messze nem csak esztétikai problémákra vonatkoznak, s olykor már-már a karikatúrák világára emlékeztetnek. Visszatérés - vagy szokás - ez is, élt vele már a világháború utáni korszakban is. Karakterek jelennek meg: olykor torz formák, nem egyszer a szürrealista plasztikai fantázia szülöttei, máskor nem kevésbé karakterrel felruházott geometriai formák, aztán egy-egy, a formákat egyetlen lendülettel inkább körbesimogató, mint körülíró asszonyi vonal. Szereti, üti-vágja, szidalmazza őket. Bizonyára a rajzoló gesztus gyakorlatai, az alkotó fantázia és a kreativitás életben tartói, de egyben határtalan kommunikációs igény kifejezői is. Üzenetek, amelyeknek személyes jellegét szinte kivétel nélkül mindenütt szignatúra is bizonyítja. Egy napi rajzköteget összefogó szalagról lestem el a következő mondatot: „Percig se továbbélni / üvölteni bőgni / sírni jajgatni" - ne gondolja senki, hogy a művészet bearanyozza az aggkort! Csak éppen értelmet ad neki. AJÁNLOM ANDRE BRETONNAK LEGY BAT0R MINT AZ OROSZLÁN RAVASZ MINT A ROKA PONTOS MINT A VILLANYÓRA 2. I 2008.05.03. DEDICATED TO ANDRÉ BRETON BE BRAVE LIKE THE LION, CLEVER LIKE THE FOX, PRECISE LIKE AN ELECTRIC METER 2. I 03.05.2008. ceruza I pencil I 210x298 mm LTG.: 28549
