Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Borsos József festő és fotográfus (1821–1883) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/4)

BORSOS JÓZSEF, A FESTŐ / JÓZSEF BORSOS THE PAINTER - VESZPRÉMI Nóra: Virtuóz táncos az álarcosbálon. Borsos József stílusáról

mutat magából, mint Borsosé... De nemes versengésből is van reménytelen, és az 50-es években ez az volt. Barabás a kritika színe előtt olyan volt, mint Steinmann, a grófnő: nem tudott hibázni, míg Borsos, a rossz tanuló, sorra gyűjtötte a megrovásokat. A magyar negatív kritikákban - ne felejtsük el: voltak pozitívak is - minduntalan visszatér az a szempont, hogy Borsos nem teljesítette be a hozzá fűzött reményeket, hogy művészete hanyatlott. Ezt a hanyatlást többféleképpen definiálják: a művészi integritás elvesztéseként, felületessé válásként, a populáris műfajokhoz való lesüllyedésként, erkölcsi degradálódásként. Egyet nem mondanak ki: hogy a külföldi tartózkodás rontotta volna meg. Az 1850-es évek Pest-Budájáról nézve Bécs természetesen nem is külföld volt, inkább a birodalmi arisztokrácia központja, a Magyarországot is magában foglaló birodalom némi gyanakvással figyelt fővárosa. A Barabás-recepcióval való összevetés azonban azt sugallja, hogy a Borsossal szemben megfogalmazott kritikák közös nevezője mégiscsak az, hogy ő nem a hazai nyilvánosság számára dolgozik, hogy nem az itteni elvárásokra figyel, hogy nem az itthon jól ismert helyszíneket és személyeket festi. Képeinek világa nem térben idegen, hanem a társadalmi tagozódás függőleges viszonyrendszerében: főúri időtöltést ábrázol arisztokratikus stílusban, miközben a pesti kritikusok szinte kórusban éneklik meg a széles körhöz szóló, hazai tárgyakat feldolgozó nemzeti képzőművészet iránti igényt. A Bécshez mint kulturális központhoz való felemás viszonyt jól mutatja, hogy a külföldieskedés vádja Borsos ellen sosem „bécsieskedésként" fogalmazódik meg; inkább a „franciás" romlottság részesül megrovásban. A sokat idézett A szerint is Párizs árasztja el a világot azokkal a„chronique scandaleuse" jellegű kőnyomatokkal, amelyekhez a Lányok bál után oly közel áll; Medve Imre 1856-os kritikája szerint pedig Borsos„párisi grisettek s törettek hű másolója lett".

98 Az, hogy a francia kultúra erkölcstelen és frivol, elterjedt képzet volt; főként a 18. századi francia regények és képek táplálták, amelyek a tiltások ellenére keringtek Európában.

99 A „franciásság" mint pejoratív kifejezés felületességet, hatásvadászatot, mesterkéltséget jelentett a korabeli szóhasználatban.

100 Az ellenszenv annak szól, amit mi neorokokónak neveztünk, és ami az 50-es évekre meghatározóvá vált a császárváros kultúrájában. így tehát Borsos esetében a vádak azt is implikálják, hogy a művész olyan közegben mozog, amely már át van itatva „franciássággal": az arisztokratikus nagyvárosban vált az erkölcstelenség festőjévé. A csendéletszerű felületesség pusztán esztétikai szempontú vádja és az üres érzékiséget ostorozó moralizálás ugyanoda fut ki: Borsos rossz célra fordította festői tudását. Sokak szemében ő is ugyanúgy elveszítette az ártatlanságát, ahogyan képeinek szereplői. Minden készen állt tehát ahhoz, hogy az utókor szemében Borsos József élete az idegen nagyváros által megrontott, szépreményű magyar tehetség negatív fejlődésregényébe rendeződjön, hasonlóan például Munkácsy Mihályéhoz.

101 Hogy mégsem így történt, az valószínűleg egyszerűen annak a néhány évtizednek köszönhető, amely úgy telt el Borsos hazatelepülése és Lázár Béla kutatásai között, hogy művészünkről alig esett szó. „Árulása" elfelejtődött, és Kopp Jenő már nyugodtan stilizálhatta magyaros vérmérsékletű nemzeti művésszé. Az, hogy ki is volt valójában, ma már csupán a szórványosan fennmaradt vagy csak forrásokból ismert művek, valamint a bővebb magyarázat nélkül gyakran nem is érthető kortárs szövegek kirakós játékából állítható össze; sok a hiányzó darab és a homályos összefüggés. Töredékes és bizonytalan a kép, és az is lehet, hogy néhány darabot csak egymás mellé erőltettünk, pedig nem is pontosan illeszkednek a széleik. Mégis, ha hátrébb lépünk, kirajzolódik egy alak: egy tehetséges, virtuóz művész alakja, aki a kor fontos áramlataira ráérezve nyújtott változatos és színvonalas teljesítményt, de az elvárások alakítására már nem volt képes. JEGYZETEK A tanulmány írásához és a kiállítás előkészítéséhez kapcsolódó bécsi kutatásaimat az Osztrák-Magyar Akció Alapítvány és a bécsi Collegium Hungaricum támogatta. 1 Zolnai Béla szerint Borsos Józsefről „a művészettörténet megállapította, hogy a legjellemzőbben biedermeier-festő volt". - Zolnai 1940. 116. A művészettörténet képviselői, akiknek véleményére alapoz: Lázár Béla, aki szerint „Borsos Márton, a konzervatív főnemesség zsurnalistájának fia természetesen hajlott ez irány [t.i. az izgalmakat kerülő, derűs jeleneteket választó biedermeier] felé és megrendelői is ezt keresték"- Lázár 1913. 305306, valamint Kopp Jenő: „Jellegzetesen biedermeier festő. Képei töretlen bájjal sugározzák a biedermeier kor hangulatát [...]." - Kopp 1931.3. Molnár Zsuzsa szerint Borsos a„biedermeier festészet második generációjához tartozott" - Molnár 1971 A. [5.] A„magyar biedermeier jellegzetes képviselői" közé sorolja Borsost Németh Lajos is: Magyar képzőművészet a 19. század derekán. In: A művészet története Magyarországon. Szerk. Aradi Nóra. Bp., 1983. 352-353. Szabó Júlia „a bécsi biedermeier festészet erotikáját" említi vele kapcsolatban: Szabó 2002.156. A besorolást markánsan csak Szvoboda D. Gabriella vitatta: Szvoboda 1991.208. 2 PI.:„Borsos jelentősége abban áll, hogy művészete a kezdet nehézségei után a bécsi iskola minden jótulajdonságát egyesíteni tudta s ebből a magasabb kultúrából frissebb, vérmesebb egyéniségével, magyaros temperamentumával kialakította azt a stílust, mely szinte egyedül hivatott a magyar biedermeier elnevezésre."- Kopp 1931.43. 3 A fogalom történetét és problémáit a következő munkák alapján ismertetem: Geismeier, Willi: Biedermeier. Leipzig, 1979. 9-32; Frodl, Gerbert: Wiener Malerei der Biedermeierzeit. Rosenheim, 1987. 1-6. A biedermeier problematikáját tárgyaló szakirodalmat itt nem áll módunkban teljességben áttekinteni, csupán a Helikon 1991-es tematikus számára (67.1-2) hívjuk fel a figyelmet, melynek tanulmányai magyar nyelven a legsokoldalúbb összefoglalást nyújtják a nemzetközi biedermeier értelmezéseiről. 4 Hamann, Richard: Die deutsche Malerei im 19. Jahrhundert. 2 Bde. Leipzig, 1913. Vö. Geismeier: i. m. (3. j.) 26-27. 5 Ottomeyer, Hans: Von Stilen und Ständen in der Biedermeierzeit. In: Biedermeier 1987. 100-104. 6 Biedermeier 2007. Előtte már Georg Himmelheber is 1830 körül húzta meg a korszakhatárt (Biedermeier als Stil der bildenden Kunst. In: Uő: Kunst des Biedermeier 1815-1835. München, 1988. 20-50; rövidítve magyarul: A biedermeier mint képzőművészeti stílus. Helikon 37.1-2 [1991] 19-39.);ő a„tárgyiasság" fogalmával jellemzi a biedermeier festészetét. 7 A kiállítás ars poeticáját Laurie Winters foglalja össze: Die Wiederentdeckung des Biedermeier. In: Biedermeier 2007. 39-40. 8 Ezzel indokolja Amerling és Waldmüller későbbi műveinek kizárását Winters: i. m. (7. j.)