Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Borsos József festő és fotográfus (1821–1883) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/4)

BORSOS JÓZSEF, A FESTŐ / JÓZSEF BORSOS THE PAINTER - VESZPRÉMI Nóra: Virtuóz táncos az álarcosbálon. Borsos József stílusáról

A festmény fogadtatása hasonló volt a Lányok bál után címűéhez: a kritikusok egy része lelkesült a pajkos témáért, mások azonban ismét könnyűvérű nők és erkölcstelen jelenetek festésével vádolták Borsost.

70 A bécsi Humorist intézi el a legrövidebben és egyben legkeményebben:„Borsos Phrynéi, a »Virágjóslás« és a »Kíváncsiság« még sokkal kellemetlenebb benyomást tesznek. Vannak, akik a Föld szép, eleven képződményeit látják, mások csak a mocsarait: senki sem tehet arról, hogy milyen a szeme."

71 Mintha a két festmény a mocskosság netovábbja lenne, alakjaik erkölcseit pedig a Phrynére, a gyönyörű ókori kurtizánra tett utalás jellemzi. Hasznos számunkra ez a rövid kritika, mert arra hívja fel a figyelmet, hogy a Virágjóslás (kat. 108), amely egészen más típusú képnek tűnik, a kortársak szemében nem tért el jelentős mértékben az egyértelműen pajkos Kíváncsiságtól. A mai művészettörténész a Virágjóslásnak azokat a vonásait látja, amelyek elvont ideálképpé teszik: tagadhatatlan kötődését a nazarénus eredetű és a düsseldorfi iskola által folytatott, szőke és barna hajú nőalakot ábrázoló barátságképekhez; alakjainak szoborszerűségét, melankóliáját.

72 Szerelmi témája pedig jóval ártatlanabb a fenti képekénél. Mégis, ha hihetünk a Humoristának, Borsos nőalakjaiban lehetett valami, ami az ideális szépség világa helyett a testiség„mocsarához" láncolta őket. Nehéz a kortárs látásmódot rekonstruálni, de azt észrevehetjük, hogy ezek a női arcok egyénítettek, és nem az ideálképek szinte már elvontan szabályos vonásait hordozzák - jól látható a különbség, ha Borsosnak egy olyan, 1840-es évekbeli ideálképéhez viszonyítunk, mint a Nő virágkosárral (kat. 85). Ráadásul ezeknek a nőknek hangsúlyozottan van testük. A festésmód pedig - a Virágjóslás esetében is - rendkívül virtuóz, nagy gondot fordít a szép felületekre; nemcsak a ruhák anyaga ragyog, de a bőr, a haj is. Egyszóval: nagyon fontos a műalkotás anyagi reste-ami a költői tartalom, a lélek elhanyagolását jelenti. Enynyire tudunk belehelyezkedni a kortárs nézőpontba, és talán ez is spekuláció. De hogy valami „gond" biztosan volt Borsos nőalakjaival, azt az 1855-ben Pesten kiállított Galambposta (kat. 106) kritikái is bizonyítják: Bulyovszky Gyula szerint a figura„nem a szende szőke hölgy, ki gyermetegen örül és pirul: hanem egy kaczér, barna fürtös sennora; kinél az ember első pillanatra tisztában van, hogy a szelid galamb nem testvére".

73 Nem az egyébként valamelyest frivol témával

74 volt probléma, hiszen Barabás Miklós azonos tárgyú képe már klasszikusnak számított. Borsosra valószínűleg éppen a neorokokó igazodás vetett rossz fényt; bármilyen divatos volt ez a stílus, a könnyűség és erkölcstelenség vádja sosem kerülte el. Művészettörténeti előzményeit és párhuzamait tekintve azonban a Virágjóslás mégis másképp neorokokó, mint a két korábban elemzett kép. A helyszín nem gazdagon berendezett enteriőr, hanem a természet, a jelenet pedig statikusabb. Ezek a sajátosságok inkább a watteau-i idillekhez kötik a festményt, mint a nyíltan erotikus zsánerképekhez. A kapcsolat azonban nem közvetlen; fontosabb a kortárs neorokokó példa. A második rokokó egyik legjelentősebb mestere Franz Xaver Winterhalter (1805-1873) volt, a kor európai udvarainak felkapott arcképfestője. A rokokó az ő műveiben sem konkrét idézetekben vagy kosztümökben nyilvánul meg, hanem a hangulatban; a könnyedséget és a luxust hangsúlyozta, lehetőséget adva arra a 19. század sok vihart megélt uralkodóházainak, hogy a forradalom előtti ancien régime-be kép31. RÉGNIER litográfiája François Claude

Compte-Calix után: Művirágok, 1854. Magántulajdon zelhessék magukat. Az 50-es években az egyik legjelentősebb támogatója III. Napóleon felesége, Eugénia császárné volt, aki viszont saját, nem régre visszanyúló családját kívánta a neorokokó udvari reprezentáció által legitimálni. Számára Marie Antoinette volt a minta; Winterhalter készített is róla portrét ilyen jelmezben (Metropolitan Museum, New York).

75 A legjelentősebb „közös" mű azonban az az 1855-ben készült csoportkép volt, amely a szabadban, udvarhölgyei körében ábrázolja a császárnét (32. kép). A nagyszabású festmény a Franciaországban aratott siker után európai turnéra indult, és 1856 márciusában eljutott Bécsbe is, ahol olyan feltűnést keltett, hogy a tömeg miatt a Kunstverein kiállításának ehhez a terméhez külön jegyet kellett árulni, és - a karlsruhei Kunstblatt szerint - ez a kép volt a fő téma az összes teadélutánon és szalonban.

76 A mű watteau-i ihletettsége a kortársak számára is nyilvánvaló volt, noha egyesek éppenséggel e hagyomány kiüresítésével vádolták Winterhaltert.

77 A szabadban időző hölgyek csendes derűje fête galante-ra emlékeztet; ami eltér, az az alakok robusztussága - vagyis hogy nem olvadnak olyan éteriséggel bele a természetbe, ahogyan Watteau képein -, valamint a ruhák ragyogó anyagainak hangsúlyos szerepeltetése a kép minden más elemének rovására. Olyan vonás ez, amelyet Winterhalter és Borsos műveiben egyaránt kifogásoltak a kritikusok, felületességgel vádolva őket.

78 Az, ahogyan Borsos a Virágjóslás kavargó kelmékbe öltöztetett nőalakjait a díszletszerű természeti környezetbe ülteti, rokon felfogást tükröz, de hasonlítanak maguk a tömbszerű alakok,