Gömöry Judit – Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: A Művészház 1909–1914, Modern kiállítások Budapesten (A Magyar Nemzeti galéria kiadványai 2009/2)

TANULMÁNYOK - Gerő András: A századelő Monarchiájának kulturális karakterisztikájáról

2 A budapesti Szabadság tér látképe, előtérben az épülő Tőzsdepalota és a Magyar Nemzeti Bank épülete, 1905 korul A két tendencia - a szupranacionális és a nacionális - erős konfliktusmezőt hozott létre, és a 19-20. század fordulójára már általánosan érzékelhető strukturális feszültségeket okozott. Sokan úgy vélték - egyesek ma is úgy vélik -, hogy a Habsburg Birodalom főként ebbe rokkant bele.

2 Annak ellenére, hogy a Monarchia megvalósította az emberek és eszmék szabad áramlásának gyakorlatát, nem volt a 20. századi értelemben vett belső kolonizáció - egyetlen népcsoport és vallás sem tudta rákényszeríteni a maga nyelvét és normáit a másikra. Ez persze inkább eredmény, mintsem adottság volt, hiszen a megelőző évszázadokban lejátszott reformációs-ellenreformációs küzdelmek és germanizációs törekvések nyugvópontra jutottak, bekövetkezett az állam és az egyház szétválasztásának liberális áttörése, számtalan esetben kiderült, hogy az erőszakos nemzeti asszimilálás nem vezet eredményre.

3 A keveredés is bekövetkezett, méghozzá a városiasodás, a nagyvárossá válás keretei kozott. A 19-20. század fordulójára Bécs és Budapest igazi kulturális olvasztótégellyé vált; a Monarchia különböző területeiről beáramló népesség idomult egymáshoz, adott esetben kulturális identitást váltott. Németből magyar lett, erősen vallásosból szekularizált szabadgondolkodóvá formálódott, vagy éppen csehből németté változott Mindez nem feledtethette azt, hogy az eltérő nemzeti, vallási, illetve kulturális identitások sok esetben egymás ellenében definiálták magukat, s így mindig jelen lehetett a másik idegenként megélésének, gyűlöletének, lekezelésének mozzanata A Monarchia a nemzeti-kulturális előítéletesség számára is ideális táptalaj volt. Metternich, aki a Habsburg Birodalom kancellárja, államminisztere volta 19. század első felében, azt mondta: „A Balkán a Karlsplatznál kezdődik". Az ő világképében tehát minden, ami Bécstől keletre volt található, kulturálisan alacsonyabb rendűként stigmatizálódott. S ez a nyugatról kelet felé tartó lekezelési hullám a nemzeti kultúrákat is fokozatosan áthatotta: a cseh némileg lenézte a szlovákot, a magyar a románt, a horvát a szerbet, az asszimilált zsidó a galíciai zsidót. A kulturális identitás egymás ellenében való megfogalmazása ugyancsak a monarchiabeli lét egyik sajátossága. Az egymás mellett élés, a keveredés és az előítéletes lekezelésre épülő gyűlölködés egyidejűsége beépült Közép-Európa mentális és szellemi kultúrájába A harmónia és a diszharmónia keveréke egészen furcsa felismerésekre és látásmódra indított. Az emberek egy olyan államban éltek, amely stabil intézményes kereteket biztosított, többé-kevésbé kiszámítható viszonyokat és értékálló pénzt teremtett, ám mindeközben senki sem érezte igazán a sajátjának. Ha alaposan szemügyre vették az úgynevezett osztrákot, kibukkant alóla a német. Ha németnek tekintették, akkor kiderült: mégsem egészen német, hanem osztrák. A birodalom nagy volt és bürokratikus, de mindenki tudta, hogy a rend és a „slamperei" együtt él. A rend mogott ott volt a rendetlenség, de a rendetlenségnek mindig gátat szabott a rend. Nem véletlen, hogy Max Weber bürokráciaelmélete Németországban, és nem a Monarchiában született. A magyarok a birodalom egyik felében - a dualista szerkezetből adódóan - uralkodó helyzetben voltak, de mindig elégedetlenkedtek. Ferenc Józsefet szolgálták és ellenfelének, az 1848/49-es szabadságharc vezetőjének, Kossuth Lajosnak hódoltak, neki teremtettek kultuszt. A csehek és a németek viaskodtak, de tudták: gazdasági fejlettségük jórészt összezártságuknak köszönhető. A Habsburg Monarchia alapvető kulturális normájává vált, hogy semmi sem az, aminek látszik. Karl Kraus, osztrák író Az emberiség végnapjai című művében felemlíti, hogy a kivándorlást kérelmezőkkel kitöltettek egy kérdőívet, amelyen szerepel az a kérdés is, hogy miért akar kivándorolni. Kraus szerint a helyénvaló kérdés inkább az lett volna: Miért akar itt maradni? De Robert Musilnak/4 tulajdonságok nélküli ember című műve éppúgy ezt a jelenséget tükrözi, mint a Prágában élő, németül író Franz Kafka sokkal komorabb képet mutató alkotásai/ A „semmi sem az, mint aminek látszik" élménye máig ható erővel ösztönözte a térség kulturális produkcióját. A jelenségre adekvát reakció volt az irónia - az, ami látószöget és értelmet adott az abszurdnak, az értelmetlennek. Jaroslav Hasek világszemlélete alapján az idiotizmust csak idiotizmussal lehet túlélni.

5 Noha a csehek joggal érzik magukénak, a közép-európai nagybetűs Hülye, Svejk az egész térség szimbolikus alakjává vált. De más formában az irónia jelen van a magyar Mikszáth Kálmán műveiben éppúgy, mint az osztrák Arthur Schnitzler alkotásaiban. S mivel a térség későbbi története sem cáfolt