Bakos Katalin - Manicka Anna szerk.: Párbeszéd fekete-fehérben, Lengyel és magyar grafika 1918–1939 (MNG, Warszawa–Budapest, 2009)
II. HÁROM SZÓLAMBAN A LENGYEL ÉS MAGYAR MŰVÉSZETRŐL, MŰVÉSZETTÖRTÉNETRŐL ÉS TÖRTÉNELEMRŐL - Tokai Gábor: Lengyelország és Magyarország művészeti kapcsolatai a két világháború között
- mely szintén nem említ művészeket - a lengyel művészet karakterét szándékozik megvilágítani, ehelyett azonban csak a hivatalos lengyelbarátság frázisait puffogtatja, amit jellemzően mutat az alábbi idézet: „a lengyel és magyar művészet csodálatos rokonságot mutat. Ez a rokonság nemcsak a két nép lelkiségének sok tekintetben azonos jellegében mutatkozik - arisztokratikus méltóság, lovagiasság, hazaszeretet, nemzeti büszkeség [...], de a lengyel történelem, sőt a lengyel művészet története is bámulatos hasonlóságot mutat a miénkéver. Talán a hivatalos elvárásoknak próbál megfelelni Míívészet-bdi cikkében Kende Béla is, 25 aki a kiállítás ismertetését az egyes lengyel művészek magyar művészekkel való párhuzamba állítására igyekszik felfűzni. Természetesen az ilyen összehasonlításoknak volna is létjogosultsága, azonban az egyetemes művészetből is sűrűn citált analógiák inkább arra utalnak, hogy a szerző mindezzel csak a lényegi elemzés rögösebb útját próbálta kikerülni. A Lengyelországban rendezett magyar reprezentatív kiállítások minden esetben szoros összefüggést mutatnak a lengyel bemutatkozásokkal. Az 1926-os lengyel grafikai tárlat megnyitóján I. S. Michałowski budapesti lengyel követ és rendkívüli meghatalmazott miniszter tolmácsolta Horthy Miklós kormányzó előtt a lengyel kormány meghívását. 26 Az invitálás folyományaként a MOKT rendezésében reprezentatív kiállítás nyílt 1927-ben Lengyelországban három helyszínen: április 2-án Varsóban (4 hétig), május 21-én Poznanban (2 hétig) és június 9-én Krakkóban (ugyancsak 2 hétig). 27 A kiállítás lengyel és francia nyelvű katalógusában Ybl Ervin írt a magyar művészet fejlődéséről. 28 A kiállításokról és a lengyel sajtóvisszhangról Déry Béla, a kiállítás kormánybiztosa (a Nemzeti Szalon igazgatója) tárgyilagos hangvételű kötetet állított össze. A több tucat cikk közül - melyek túlnyomó többsége az itt-ott felbukkanó kritikai hang mellett jórészt udvarias ismertetésből és méltatásból áll - kiemelkedik Stefania Zahorska varsói egyetemi tanár kritikus hangvételű írása. 29 Az esztéta a varsói kiállítás alatt előadást tartott a magyar művészet legfrissebb irányairól - így a KUT (Képzőművészek Uj Társasága) kiállított anyagáról is. 30 írásában a retrospektív anyag válogatásának esetlegességére mutatott rá, a kortárs művek tekintetében pedig - amellett, hogy hiányolja a külföldön már ismertséget szerzett baloldali művészek munkáit - csak a KUT kiállítótermét tartja említésre méltónak, a többi „terem tele van zsúfolva a reménytelen epigonizmus mintáival, minden alkotó gondolat és minden kezdeményezés nélkül". A kiállítást illetően ma sem fogalmazhatnánk sommásabban, csak annyit tehetünk hozzá szépítésül, hogy a grafikai-iparművészeti teremben számos kiváló rézkarcolónk képviseltette magát. A Bethlen-kormány szemében a progresszív művészet kompromittálta magát 1919-ben, a novecento mintája pedig ekkor még nem volt hatással, így csak a konzervatív-akadémikus szemléletű művészek számítottak felvállalhatónak. Ezt a szemléletet tükrözi Gyöngyösi Nándor írása a Képzőművészet című folyóiratban: 31 méltánytalannak tartja a „KUT körüli szélsőséges művészek" túlreprezentálását a lengyelországi reprezentatív magyar kiállításokon. A konzervatív magyar művészetszemlélet kettős mércéjére jellemző, hogy Kállay Miklós fentebb már idézett - a lap következő számában megjelent - írásában a lengyel kiállítás kapcsán a Rytm művészeit emeli ki. Ezt a csoportot Stefania Zahorska nagyjából a magyar KUT megfelelőjeként határozza meg említett cikkében. Tizenkét esztendőt kellett várnia a lengyel nagyközönségnek egy újabb, magyar művészetet bemutató kiállításra. A reprezentatív magyar tárlat Krakkóban 1939 márciusában, Varsóban pedig április 22-én nyílt meg. 32 A megnyitóra magyar politikusok is kiutaztak, a rendezvény így a feszült nemzetközi helyzetben politikai demonstrációvá is vált. A kiállítás kormánybiztosa Gerevich Tibor volt, aki a katalógus előszavát is írta. 33 A szerző a nagybányai művészteleppel záródó időszakot viszonylag részletesebben tárgyalja, kiemelve a lengyel művészettel való kapcsolatokat. Az 1910 és 1920 közötti évtized viszont még negatív utalásként sem jelenik meg ismertetésében. Röviden, műfajonként tárgyalja a háború utáni művészetet, de a novecentót mintának tekintő római iskola alkotóin kívül alig említ neveket. A kiállító művészek névsora alapján megállapítható, hogy a tárlat pontosan ennek a szemléletnek megfelelően tükrözte a magyar művészetet. A szervezők minden bizonnyal okultak az 1927-es kiállítás „hibáiból": a retrospektív rész informatívabbnak tűnik,
