Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vajda Lajos (1908–1941) kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/6)

Pataki Gábor: Párduc és liliom. Vajda Lajos kiállítása

A feszített kompozíció, a síkká tördelt terek s az azokra vasalt motívumok még sokáig alapelemei maradtak Vajda művészetének, de a konstruktivizmus doktriner alkalmazásán csakhamar túllépett. Nehéz azonban az ezt követő útkeresés stációit feltárni, hiszen a Párizsban eltöltött több mint négy esztendőből (1930-1934) (egy nemrég váratlanul felbukkant rajz kivételével) csak néhány kollázs maradt fenn. Ezek alapján annyi állapítható meg, hogy a szovjet avantgárd által inspirált konstruktivista kollázstechnikáról csakhamar egy szabadabb, dinamikusan egymásnak feszülő erővonalakat alkalmazó eljárásra váltott. A korabeli szürrealista kollázsoktól megkülönbözteti e munkákat a titokzatosság, sejtelmesség, erotikus hangoltság teljes hiánya. Nem vágyairól, félelmeiről, egyéni szorongásairól szólnak, hanem - szándékai szerint - a Föld gondjairól. Élők és holtak, kínaiak, indiánok, afrikai bennszülöttek, magyar parasztasszonyok, uralkodók és próféták kimerevített pillanatairól, nyomorról és háborúról, erőszakról és kiszolgáltatottságról. Néha ellentétpárokat használ, mint például vicsorgó fenevad kontra fiatal lány és virág (Párduc és liliom), máskor mintegy felsorolja a motívumokat, a fejükön korsót cipelő asszonyokat, kínai gyerekeket, egy afrikait, bozótkéssel a kezében, hogy egy koponya s egy véresre korbácsolt figura feszültségi ívébe helyezze el őket (A megkorbácsolt hátú). A montázsok szereplőinek többsége a „megalázottak és megszomorítottak" közül kerül ki; kisfiúk, csecsemők, bennszülött gyereklányok vettetnek oda prédául az erőszaknak. Ezeken a művein nyilvánul meg leginkább Vajda szociális érzékenysége s baloldali elkötelezettsége. S mindez az orosz avantgárd filmek vágástechnikáját idéző módon, villanásszerűen, egymásra ragasztott ellentétes előjelű elemekkel - jól érzékeltetve, hogy milyen karakterű filmek születhettek volna egy kamera birtokában. 1934-es hazatérése után azonban látszólag minden megváltozott. Ha Párizsban úgy érezhette, egy forrongó, változó, a vizuális és társadalmi információkat bőséggel ontó világgal kell szembenéznie, annak eseményei közt állást foglalnia, most, a jóval provinciálisabb s szélcsendesebb viszonyok között, a képzőművészet szűkebben vett szakmai problémáihoz kellett visszafordulnia. A vonalrajzhoz, melynek biztonságos futása finom portrékat, érzékletes aktokat szülhet, s a csendélethez. Pontosabban annak egy erős rálátást alkalmazó formájához. E különösen magas nézőpontot használó képsorozatban mintegy kiteríti, a síkra préseli a tárgyakat. De nem a Munka-kör síkkonstruktivizmusához tér vissza, hanem egy roppant kényes egyensúlyi helyzet megteremtését próbálgatja a motívumonként eltérő III, Párduc és liliom Vajda Lajos montázsai Lelátás a Templomdombról IV Párizsból hazatérve, újra Itthon