Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vajda Lajos (1908–1941) kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/6)

Pataki Gábor: Párduc és liliom. Vajda Lajos kiállítása

nézőpontok váltakozásából eredő, viszolyogtatóan bizonytalan téri helyzet s a formák hieratikusán statikus elrendezése között. Zárt, szinte enigmatikus kompozíciók keletkeznek így, egy, a térábrázolás problémáját kutató művész pályájának fontos állomásaként. Ugyanezeket a kérdéseket feszegette néhány korai, szintén magas rálátást alkalmazó városképén is. Az architektúra azonban ekkor még ellenáll a koncepciónak, a művek érdekesek, de nem szakadnak el a látvány esetlegességeitől. Az igazi fordulatot az a pillanat hozta el, amikor 1935-től Korniss Dezsővel közösen módszeresen kezdik el rajzolni Szentendre s a közeli Szigetmonostor parasztportáit, mások által addig figyelemre sem méltatott építészeti részleteit. A vérbeli festőnek, utazzon falura vagy kisvárosba, örökké zsebében a vázlatfüzete egy-egy jellegzetes, esetleg később is felhasználható pittoreszk motívum, részlet megörökítésére. Vajdáék azonban más célt tűznek ki maguk elé, mikor módszerüket, Bartók és Kodály példájára hivatkozva, motívumgyűjtésnek nevezik. Jóllehet mindvégig távol álltak a két zeneszerző szisztematikus, a motívumokat tudományosan rendszerező metódusától (se okuk, se lehetőségük nem volt követni azt), a bartóki analógia felvetése mégsem indokolatlan. Bartók amellett, hogy páratlan kincset hagyott a folklórkutatásra, a népdalok elemeit, törvényszerűségeit saját zenéje szuverén részévé építette, így teremtve meg egy tradíción alapuló, de alapvetően modem világot. Intenciójában Vajda és Korniss is erre törekedett. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a „népművészet" általuk használt fogalma messze nem egyezik a szó köznapi vagy tudományos értelmével. Az indulás évében rajzolt, minden járulékos környezeti elemüktől megfosztott házak, tornácok, oszlopok ablakkeretek és párkányok nem érdekességük, ornamentikájuk, „népi" mivoltuk miatt találtattak megörökítésre érdemesnek. Még kevésbé mondható el ez a később hozzájuk csatlakozó motívumokról, a tányéron pöndörödő almahéjról, a kacsáról, a bárkaorról. Gedő Ilka egyik írásában „bibliai tárgyakról" beszél velük kapcsolatban, olyan egyszerű tárgyi világról, mely jószerivel változatlanul éli túl a történelem viharait. Ez a megállapítás persze csak egy részükre áll, hiszen a bádogkorpusznak, a kút girlandos nyomókarjának, a szerb temető sírkövein látott koponyának a maga egyszerűségében is „stílusa", történetileg meghatározható kora van. Talán jobb lenne velük kapcsolatban egy tradicionális, szerves lét- és életforma elemeiről beszélni, Ezekhez a már csak töredékekben fellelhető motívumokhoz fordul hát vissza Vajda és Korniss az 1936-ban írásban is megfogalmazott „szentendrei programban", hogy segítségükkel előre is nézhessenek. V, A szentendrei és szigetmonostori motívumgyűjtés „...kószálni a város tekervényes uccáin"