Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vajda Lajos (1908–1941) kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/6)

Pataki Gábor: Párduc és liliom. Vajda Lajos kiállítása

vasmányainak jegyzéke bizonyítja - tisztában volt az ikon prob­lematikájának a bizánci-ortodox teológián végig nyomon követ­hető jelentőségével és komplexitásával, annak az „emberi természet átistenülésében" (Uszpenszkij) rejlő hatalmával. Kísérletezett az ikon és az önportré kissé mechanikus szintézi­sével (Ikonos önarckép, Önarckép olajággal); ezek esetében meglehetősen közel kerülve a 19. század második felétől nép­szerűvé váló művész = szenvedő/diadalmas Krisztus identifiká­cióhoz. Más próbálkozásainál az ikon tömbszerű zártságát a felület plasztikusan eleven hatást keltő megformálásával kívánja összekapcsolni (Plasztikus fej, Ikon). Törekvései a Felmutató ikonos önarckép (Conditio Humana) című művében teljesednek ki. A kép számos interpretációs lehetőségetenged meg, annyi azonban mindenképpen valószí­nűsíthető, hogy egy jól felismerhetően individuális s egy általá­nos, ikon-jellegű önarckép egymásra vetülését, pontosabban a képen dinamikus mozgást végző áramlásszerű festékfoltok révén egymásba hatolását, illetve az ennek következtében kialakuló harmadik arcot különböztethetünk meg. E hármasság semmiképpen sem esetleges: olvasmányai alapján bizonyítha­tóan ott található mögötte a test-szellem-lélek, az ember-lsten­Istenember (Bergyajev), az Én-Te-Másik (Buber) elválaszthatatlan hármassága vagy a svájci Max Picard-nak az Isten eltűnt kép­mását nyomokban őrző emberi arcról vallott koncepciója. Mindez megerősíti azt az olvasatot, hogy a két arc szintéziséből kibon­takozó harmadik képmás, az isteni és emberi természetből egy­aránt következő szellemarc Vajda „igazi" önarcképe, a művészet elhivatottságában, transzcendens hatalmában hívő alkotó port­réja. Az egyébként harmonikus, nem annyira a saját, mint in­kább a művészet apoteózisát, szent és transzcendens mivoltát sugalló kompozícióhoz azonban egy markánsan disszonáns jel­legű, nyugtalanító téri helyzetű kéz is hozzátartozik. Bár a kéz­tartás beleilleszthető a bizánci ikonográfia Krisztus-Emmánuelt, tehát a megtestesülő, de az isteni szellemmel azonosított Krisz­tust ábrázoló hagyományába, karvalyszerű, fenyegető mivolta a spiritualitás folyamatának törékenységére, az arra leselkedő (evilági) veszélyekre figyelmeztet. Vajda Lajos Szentendre főterén / Lajos Vajda on the main square of Szentendre, 1939 Vajda-hagyaték, magántulajdon / Vajda bequest, private collection

Next

/
Thumbnails
Contents