Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vajda Lajos (1908–1941) kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/6)

Pataki Gábor: Párduc és liliom. Vajda Lajos kiállítása

Ez a fenyegetés később művészetében is jelentkezett. Az 1935-1936 között kialakuló szentendrei programban megtestesülő remények - „ki tudunk jönni egy jól megszervezett kiállítással", „mozgalmunk kiteljesedik, kiterjeszkedik a környező utódállamokra is" - nem teljesültek. Vajda és Korniss, két, szegénységben és elszigeteltségben dolgozó művész példája - Korner Évát idézve - „szétsugározni nem tudott környezetébe, és környezetéből sem kapta meg az impulzusokat". Mindezt a két meglehetősen eltérő alkatú művész kapcsolata is megsínylette, 1937-től kezdve nem dolgoznak együtt többé, a lassanként Vajda köré csoportosuló fiatal művészek (Bálint Endre, Szántó Piroska) nem tudják pótolni az intenzív együttműködést. Ettől fogva Vajda nem bízik már egy igazán hatékony közösség, csoport megteremthetőségében. A szovjet koncepciós perek hatására végképp leszámol a szocializmusba vetett hittel s az avantgárd utópiáival. Egyre nagyobb jelentőséget tulajdonít az ösztönös, individuális sajátosságoknak: „engem ma nem érdekelnek az 'objektív igazságok' [,..] szívesen vállalom magamra a 'tudományellenesség' és a 'nagyképűség' ódiumát és merek 'szubjektív' lenni" - írja. Ez a változás alkotómódszerében is tetten érhető. Felbomlik a „transzparens montázsok" szigorúan lírai logikája, eltolódnak az arányok a „konstruktív" motívumok rovására és a „szürrealisták" javára. A petróleumlámpa a benne felbukkanó kisfiú alakjával vagy egy manó ráncos arcával, a falvédőről származó kissé esetlen bárány figurája, a fűzfa, a csőrös, üres szemű madár eleve titokzatos hangulatot áraszt. A bizonytalanság érzetét tovább fokozza a motívumok többnyire töredékes, változékony mivolta, gyakran csak csonkok, fragmentumok szerepelnek a rajzokon. Megváltozik az egységes, tisztán futó vonalrendszer is. Az újabb műveken a vékonyak mellett vastagabb, szénnel húzott vonalak tűnnek fel, ezáltal a kiemeléseknek és az alárendeléseknek bonyolult láncolata jön létre. Érdemes ilyen módon két Krisztus-ábrázolást összevetni. Az 1936-os Pléhkrisztuson a motívumok megőrzik önálló karakterüket, egyenrangúságukat. Az 1937-es Rajzmontázs fekete arcú Krisztus-alakkal című művön viszont az eltérő rajzvastagsággal is nyomatékosított fő- és mellékhangsúlyok jönnek létre, a motívumok töredékesebbek lesznek, a képelemek kapcsolódása áttekinthetetlenebbé, többértelműbbé válik. Mindez más, ekkor keletkezett műcsoporton is megfigyelhető. A végtagcsonkok, lófejek, csomós drapériatöredékek elvesztik zártságukat, a mű struktúrájában elfoglalt stabil helyüket, bizonytalan lesz egymáshoz viszonyított helyzetük. A szentendrei program által teremtett szilárd rend felbomlása révén fokozatosan kicserélődik, átalakul a motívumrendszer, az egyes elemek a folyamat során jól követhetően individualizálódnak, addig nem tapasztalt pszichikai tartalmakkal telítődnek. Világossá teszik Vajda felismerését: a világ Szentendrébe való befoglalása a régi módon már nem lehetséges. VIII, 1937 - A pálya fordulata