Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Belső utak képei – Art Brut Ausztriában és Magyarországon, Válogatás osztrák műhelyekből, valamint a budapesti Pszichiátriai Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/5)

Claudia Dichter: Az art brut tegnap és ma - áttekintés

Claudia Dichter Az art brut tegnap és ma - áttekintés* „Ha egy értelmi fogyatékos kívülálló munkái olyan minőségűek, hogy a profi festők 99%-a szégyent vall mellette, ha az infantilizmus olyan intenzitású alkotómunkát tesz lehetővé, hogy a létrejött művek színvonala némely szempontból meghaladja a képzett művészekét, úgy ez következményekkel jár mind a művész öntudatára, mind szociális státuszának, saját szerepértelmezésének problémájára vonatkozóan. Az intelligenciahányadosnak és a képzettség szintjének egyébként sincs semmi köze a művészi kreativitáshoz."

1 Amikor Arnulf Rainer 1978-ban ezeket a lelkes sorokat leírta az alsóausztriai Maria Gugging tartományi klinikáján kezelt művész, Johann Hauser munkáiról, már komoly gyűjteménye volt a „kívülállók" (outsiderek) művészetéből. E máig tartó érdeklődést két élmény váltotta ki: egyrészt az„elmebetegek" művészetét tanulmányozó, gyűjtő és kiállításaikba integráló szürrealisták írásainak megismerése, másrészt a Louis Soutter műveivel való találkozás a lausanne-i Musée Cantonal des Beaux-Arts-ban. Rainert mélyen megérintette a fekete-fehér tus és gouache közvetlen kifejezőereje, és megvásárolt néhány munkát. Néhány évvel később egy kelet-európai pszichiátriai klinikáról származó rajzok és archív anyagok birtokába jutott. Az ismeretlenek műveinek ezen egyedülálló konvolútuma lett az alapja annak az azóta több mint 2000 művet tartalmazó gyűjteménynek, amit a „kívülállók" műveiből épített fel. Arnulf Rainer nincsen egyedül e művészet iránti rajongásával. Az art brut történetére visszatekintve látható, hogy mindig művészek és pszichiáterek érdeklődését keltették fel a klasszikus normákon kívül eső művek. Mindkét csoport a maga módján igyekezett elfogadtatni és népszerűsíteni ezt a művészetet, amelyet a kor és a divat függvényében említettek „elmebetegek művészete" „bolondművészet", „art brut" vagy „outsider art" néven. A kezdetek azonban a 19. század közepére-végére nyúlnak vissza. 1857-ben egy skót orvos, W. A. F. Browne kiadta az Art in Madness (Művészet az őrületben) című könyvet. Hét évvel később olasz kollégája, Cesare Lombroso megjelentette a Genio e follia (Lángész és őrület) című kötetet. Lombroso pszichiátriai klinikákból származó átfogó kép- és rajzanyag alapján tanulmányozta a művészi kifejezés és a pszichikai diszpozíció viszonyát. Ez lett a kor legelső és legnagyobb ilyen gyűjteménye; ma Torinóban található. Lombroso tézise szerint a zsenialitás alapja degenerációs folyamat, és a művész a zsenialitás és az őrület közötti határmezsgyén mozog. Példaként Vincent van Gogh, Heinrich von Kleist és Ludwig van Beethoven esetét említi. Ennek fordítottjaként egyes elmebetegek műveiben a képzettség hiánya dacára olyan rendkívüli teljesítményt látott, hogy ebből a zsenialitás szellemi rokonságára következtetett. A rákövetkező évtizedekben sorra jelentek meg olyan publikációk, amelyek a művészet-kreativitás-betegség témakörének különböző aspektusaira világítottak rá. A pszichés betegek műveinek értékéről folytatott vita azonban csak 1907-ben jutott fordulópontra, Marcel Réja LArt chez les fous (Az őrültek művészete) című forradalmi műve révén. E munkában sem a klinikai tünet-együttes, sem a diagnosztikai felhasználhatóság nem kerül előtérbe: az álnéven publikáló francia orvos, Paul Meunier egyedül a művek művészi értékével és önálló minőségével foglalkozik. Szerinte éppen a mentális betegek írásaiban és képeiben nyilvánul meg legközvetlenebb, legtisztább formájában az ihlet és a kreativitás. Réja tézise szerint ez ugyan a művészet„embrionális" formája, de nagyon is tekinthető az „igazi" művészeti alkotás analógiájának. Ezt a tézisét korának pszichiáterei figyelmen kívül hagyták. Ennek ellenére éppen a 20. század első évtizedei jelentik az ilyen, határokon átnyúló elméletek virágkorát. Genfben 1915-ben Charles Ladame pszichiáter kezdte el gyűjteni a betegek művészi és írásos dokumentumait, amelyeket a Bel Air klinika területén állított ki. Párizsban Auguste Marie francia orvos nyitotta meg a Villejuif klinikán a Musée de la Folie-t. Ugyanabban az időben, amikor a pszichiátriai intézetekben kibontakozott a betegek munkái iránti érdeklődés, de legalábbis nem semmisítették meg őket többé automatikusan, a kor egész kulturális légköre átalakulóban volt. Egyre több művész kérdőjelezte meg a hagyományos, klasszikus alapokon nyugvó művészetfelfogást, amely a valóság naturalisztikus ábrázolását követeli meg. A fauve-ok, a dadaisták, az expresszionisták és a szürrealisták fittyet hánytak az akadémiák irányelveire, hogy a „vademberek", a gyermekek és a mentális betegek művészetében keressék az eredeti kifejezőerőt. Attól kezdve, hogy Gauguin útra kelt