Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)

Tanulmányok - MIKÓ ÁRPÁD: Reneszánsz, magyar reneszánsz, magyarországi reneszánsz. Részletek egy stíluskorszak kutatásának történetéből

MIKÓ ÁRPÁD RENESZÁNSZ, MAGYAR RENESZÁNSZ, MAGYARORSZÁGI RENESZÁNSZ Részletek egy stíluskorszak kutatásának történetéből Reneszánsz a reneszánsz előtt Ha a magyarországi reneszánsz művészet kutatásának történetét szeretnénk végigkísérni, legalább főbb vonalaiban, mindjárt legelöl különbséget kell tennünk két dolog között. Más a reneszánsz korszak — vagyis amit ma annak tartunk — kutatástörténete, és más a reneszánsz tárgyak — amelyeket időről időre idetartozónak véltek — kutatásának története. Előbbi csak a 19. század közepe táján kezdődik, utóbbiaké legkésőbb a 18. században. Azért ez az enyhe bizonytalanság, mert a történet nemcsak vertikálisan válik ketté, hanem horizontálisan is: a magyar, illetve magyarországi reneszánsz mindig világosan elkülönült két összetevőre: Mátyás király udvarának antikizáló, olaszos művészetére, és arra, ami 1490 után következett; vagyis a Mátyás-korra és a Mátyás-kor folytatására. E hosszú időszak művészetét, sokféle stiláris összetevőjű művészeti kultúráját többféleképpen értelmezték; a viszonyítási pont — miként gyakorta Magyarország történetében is — Mátyás kora, a letűnt aranykor volt. Lehet-e Mátyás király örökségének nevezni a magyarországi reneszánsz művészetet — ez kérdéses; mindenesetre voltak időszakok, amikor megpróbálták így interpretálni, és voltak kutatók, akik az életüket tették föl ennek az ideának a kibontására és igazolására. Az ő elképzeléseik is végérvényesen hozzátartoznak immár a mátyási örökséghez, ami most éppen a miénk. „Midőn a magyarok elveszítették e számos erénnyel jeleskedő királyukat, nyomban megszállta őket a nagy félelem, mert úgy látszott, hogy a fejedelemmel együtt korábbi kiválóságukat, erejüket, merészségüket és tekintélyüket is elveszítik. Sőt, kijelentették, hogy nem a király kapta tőlük az erőt, a bátorságot, az ötleteket, hanem inkább ők kapták tőle. [...] És azok, akik előzőleg vádakkal támadták, hogy a népeket a méltányosságon túl szokatlan adókkal terheli, hogy a főurakat és nemeseket az örökös háborúsággal kiszipolyozza, [...] halála után valamennyien megfordítják a szót, ijedeznek, és szakadatlan gyászban sírják vissza a bátor és fékezhetetlen fejedelmet. [...] [A] pannonok úgy látják, hogy minden odavész, és nem szégyellik bevallani, hogy csak a jövőben fogják világosan megtudni, mekkora uralkodót veszítettek."

1 Bonfini szavai ezek, a Kerum Ungaricarum Decadesben, a Mátyás halála utáni elógium záró szakaszából. A jövőből visszatekintve valóban látnoki szavak voltak. A 16-17. század történetírói és politikusai — Heltaitól Zrínyiig — számára hasonlóképp Mátyás uralkodása, méghozzá dicsőséges uralkodása volt az utolérhetetlen példa, és ehhez magától értetődő módon hozzátartozott a nagy király kulturális teljesítménye is. Ezt a pozitív megítélést alapvetően két ok befolyásolta. Az egyik az a lassú romlás, amely Mátyás halála után köszöntött az országra, s amely végül a mohácsi katasztrófához, az önálló középkori Magyar Királyság megszűnéséhez vezetett. A másik az a hallatlanul ügyesen kiválasztott, évszázadokra szóló hatékonysággal megszervezett humanista propaganda volt, amely már a király életében rögzítette a legyőzhetetlen, két császárral küzdő, a művészetek és tudományok legmodernebb változatát pártoló uralkodó képét. A magyar történetírás — különösen az utóbbi időben — tett egyet s mást ennek a ragyogó nimbusznak a kifakításáért, és nyomában a művészettörténet-írás is próbálkozott ilyesmivel (erre majd kitérünk), de a 16—17. századi tudományosság és szépirodalom, majd a folytatásában felnövekvő 18—19. századi történetírás, és persze a 20. századi is eltörölhetetlen nyomokat hagyott ezen a történeten. És nem is kellene mindenáron arra törekedni, hogy e nyomokat eltöröljük; bőven elég volna, ha a saját helyünket tisztán látnánk a sorban. A magyarországi reneszánsz művészet kutatásának akár vázlatos áttekintését is nagyon megnehezíti — ha nem teszi egyenesen lehetetlenné -, hogy a magyar művészettörténetírásnak nincs tudománytörténeti feldolgozása. Nem állunk ezzel egyedül. A néprajznak ugyan van,

2 olyan nagy múltú tudományágak azonban, mint a történettudomány vagy az irodalomtörténet-írás, összefoglaló, szisztematikus forrásfeltáró monográfiákkal nem — csak jó részfeldolgozásokkal rendelkeznek.

3 (A Mátyás-hagyományt például Pach Zsigmond Pál vázolta föl 1990-ben.)

4 A magyar művészettörténet-írás történetét saját fellépéséig röviden áttekintette Hekler Antal 1927-ben,

3 Zádor Anna pedig nagy ívű összefoglalását nyújtotta 1945-ig 1951-ben.

6 Születtek egy-egy korszakot elemző feldolgozások, megjelent egy kiállítást kísérő tanulmánysor a magyar művészettörténet-írás és Bécs, a „bécsi iskola" kapcsolatáról 1983-ban,

7 1999-ben pedig bő válogatást készült — Marosi Ernő szerkesztésében, bevezető tanulmányával — a magyar művészettörténet-írás programjaiból.

8 Nemrégiben esszégyűjtemény jelent meg a tudományszak legjelentősebb képviselőinek portréival.

9 Szilágyi János György idén kiadott egy hagyományteremtő - a követni érdemes hagyományt felmutató — válogatást a 20. századi magyar ókortudomány legjelentősebb írásaiból, amelynek jócskán vannak művészettörténeti tanulságai.

10 Nem in abstracto ábrázolja az ókorkutatás múlt századi történetét Magyarországon, hanem egyetemes mondanivalójú — mert az ókor mondanivalója mindig egyetemes - és színvonalú cikkeiből ad bőséges és méltó válogatást.Több út adódnék tehát csak itthon szétnézve is (hát még távolabbra