Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)

Tanulmányok - RIDOVICS ANNA: A habán kerámia a 17. században

seket, külön munkát, saját nyersanyagkészletet — amire feltehetően mindig történtek próbálkozások a rendeletek tiltásaiból következtethetően — igyekeztek felszámolni.

41 A termelés munkamegosztáson alapult: volt, aki az agyagkeverék elkészítésével és az égetéssel foglalkozott, más feladata volt az edények megformálása, a mázak összeállítása, mázazás, díszítés. Volt, aki kályhát, kályhacsempét készített, mások edényeket, kancsókat, korsókat. Utóbbiakat a 18. századi összeírások amphorarius néven említik. Mesterjegyet nem találunk edényeiken. A közösség termékének tekintették a munkát, és kerülni akarták a versengést. A mesterjegyek majd csak a 1 8. század második felében jelennek meg. A mesterség szakmai fogásairól nem ismerünk korabeli írott forrást, az idegenek elől szigorúan titkolták ezeket a piaci versenyhelyzet biztosítása érdekében. Ebből fakad, hogy a készítési technológia egyes kérdéseit illetően a szakirodalom a mai napig nem egységes. Az edénykészítéshez szükséges agyagkeverék, alapmázak, festékek receptjeinek elkészítése nagy tudást igényelt. Egyetlen késői munka őrizte meg az újkeresztyén mázak receptjét (11 félét): Szerencsi Mihály sárospataki fazekas 1809-ben íródott naplója.

42 A formákat különböző módon hozták létre. A forgástesteket, tálakat, korsókat korongozták, a szögletes palackokat, víztartó edényeket, medencéket lapokból illesztették össze.

43 Az edény agyagfalát megmozgató felületi elemeket, gerezdeket, hornyolásokat, hólyagos motívumokat, a hozzátoldott füleket, plasztikus elemeket kézzel és különböző szerszámok segítségével hozták létre. Az áttört peremű edényeknél segédformát is igénybe vettek. A domború ornamentikájú kályhacsempéket negatív formába préselték. A többnyire márgás, mésztartalmú agyagkeverékből készített edénytestet kiégették, zsengéitek 900 °C körüli hőfokon, majd tejfehér, átlátszatlan ónmázzal vonták be. A megszárított, nyers fedőmázra festették ecsettel, írókával vagy tollal a díszítményt, fémoxidokból nyert négy jellegzetes színnel (a kobaltoxid kék, az antimonoxid sárga, a mangánoxid lilásbarna, a rézoxid zöld színt adott a hozzákevert ónmáznak). Ezután újabb, második égetés következett (a fazekas mázak kiégetéséhez viszonyítva) magas hőfokon (940-1000 °C körül). A fajanszok mellett készítettek egyszerűbb kevert vagy ólommázas fazekasárut, mázatlan kerámiát is. Jellegzetesek a kék és sárga alapmázú edényeik.

44 Evlia Cselebi török utazó, aki az 1660-as években járt Erdélyben, elismerően ír az alvinci kerámiákról, különösen a sárga mázas darabokat kedvelte meg: „a kínai császári porcelánnál is különb" edényeket említ, ,,az édenkert gyümölcsére emlékeztető narancssárga korsócskát" akasztott a lova nyergére.

43 Formakincs, díszítmény, stílus Különböző eredőjű — főképp olasz, német, németalföldi, keleti perzsa-török — formai és díszítésbeli stílusjegyek sajátos ötvözetéből alakult ki a jellegzetes, önálló stílust teremtő újkeresztyén kerámiaművészet. A formakincs szigorúan hagyományőrző, főképp az itáliai és az északi reneszánsz kerámia típusait örökíti tovább a habán kerámia saját rendszere szerint átfogalmazva.

46 Itáliai eredetű az áttört, ún. traforata típusú; a hullámos szélű crespina típusú (gyakran magasabb vagy alacsonyabb talpon álló) tál, és a hornyolt csészeforma (VIII-45, 11. Áttört mintás talpas tál, 1610 (Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum) VIII-81).Valószínűleg áttört technikával készült edényre utal a rohonci leltár „újkeresztyén földbül csinált kosár" (1635) megnevezése. Az itáliai majohkamúvesség 16. századi nagy összefoglalása, Cipriano Picolpasso háromkötetes, kéziratos munkája — Li Trc Libri deü'Arte del Vasaio — kosárformaként [forma di canestrelle) említi, és rajzos illusztrációval kísérve írja le az áttört edény készítését, amelyben a korabeli olasz források szerint gyümölcsöt vagy süteményt tartottak.

47 Talán erre a talpas tálacska formára Patakon és Erdélyben a „Fejér mazu Rostelos Lábas Uy keresztyenek Csinálta Csésze"

48 (1639), „Rostélyos Csésze"

49 (1675) elnevezést használták, bár Bunta Magda szerint az alvinci fazekasok körében az „áttört mintás" megformálás ismeretlen. Kedveltek a hullámos szegélyű, centrális hornyolású vagy hólyagos tagolású kerek vagy ovális nagyobb tálak is. Gazdag felületkezelésük a korabeli domborított megmunkálású fémedények hatását mutatják. A legelterjedtebbek a lapos, széles peremű, erős koszorútörésű, mély öblű tálak, tányérok különböző méretekben. Az északi reneszánsz, a délnémet, tiroli edényeknek a 12. Áttört mintás tál készítésének rajza Picolpasso kéziratában