Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)

Tanulmányok - GALAVICS GÉZA: Festők és metszetelőképek a késő reneszánsz Magyarországon

54. Selmecbánya látképe (részlet az 52. képből) Firenze—Bologna-térségben játszódó „művész kontra társadalmi környezet" konfliktusnak, s az erre adott Zuccari-féle válasznak Selmecbányára történő átültetése — társadalomtörténeti nézőpontból — a 17. században kevésbé tűnik valószínűnek, mintha az itteni városházára készült festményt a 18. századra datálnánk. A 17. századi magyarországi festészet történetében, pontosabban a hazai forrásokban ugyanis a festők és a szobrászok személyisége, mint individuum, alig-alig jelenik meg. A szerződésekben, amelyekben mint jogi személyek valamilyen feladatra, adott időre, meghatározott díj ellenében szerződnek, természetesen igen, s a szerződéshez kapcsolódó kifizetéseknél is. De ha a megbízók saját maguk számára készítenek feljegyzéseket, naplót, vagy akár levelet írnak, s ezekben festők tevékenységről van szó, akkor a 17. században nemigen nevezik néven a festőket, hanem tevékenységi vagy származási helyre utaló elnevezéssel (például pozsonyi, kassai, fiileki, szalónaki, kolozsvári, szebeni képíró stb.), vagy társadalmi státusra (udvari, ill. zsellérképíró) vagy ha külföldről való, arra utaló jelzővel (német képíró) ellátva említik őket, vagy csak egyszerűen „a képírót", „egy képírót" írnak.

73 S ez a másik oldalról, a festők oldaláról nézve is hasonlóképpen jelenik meg. Maguk a 17. századi magyarországi megbízóknak dolgozó mesterek ritkán szignálják festményeiket, még ha a császári udvarnak dolgozó jeles művészek voltak is. A ritka kivételek közé például egy-egy Esterházy-, Nádasdy- és Illésházy-portrét jelző Benjamin Block és J. C. Hoffstädter,

74 a nagyszombati ferenceseknél oltárképet szignáló bécsi EJ. Wagner, vagy a sárvári vár díszterme, illetve a nagyszombati jezsuita templom mennyezetképein csak monogramot használó festők (FIRM, illetve FIG) és az egyik nagyszombati kápolnában a szintén bécsi J. E. Grueber tartoznak. Ez az összkép Magyarországon jelentős mértékben majd csak a 18. század negyvenes éveitől változik meg, amikor a bécsi akadémiáról kikerült jelentősebb mesterek, mint Paul Tróger, Georg Raphael Donner, Franz Anton Maulbertsch, Joseph Ressler, Stephan Dorffmeister és mások rendre szignálják majd alkotásaikat. Addig azonban a Habsburg Birodalomban, és azon belül még inkább Magyarországon sok változásnak kell történnie a megbízóknak, valamint a művészeknek és mestereknek egymáshoz való viszonyában, a művészet társadalmi beágyazottságában is.Tudnivaló, hogy ez messze nem volt azonos a monarchia különböző országaiban. Ahogy egy ilyen jellegű folyamatban a 16. századi Itáliában rendkívül fontos szerepe volt a Művészeti Akadémiáknak, úgy a Habsburg Birodalomban is ezt a szerepet a 1726-tól folyamatosan működő bécsi Képzőművészeti Akadémia vállalta magára. Hatása sokkal előbb volt érezhető Bécsben és az örökös tartományokban, mint az elmaradottabb Magyarországon. Az a kézművestől elválasztó, megkülönböztető művész státusz, amelynek elérését, megerősítését Zuccari 1570 táján készült kompozíciója célul tűzött ki, s amelyet valamilyen módon a Selmecbányái festmény is követ, a képzőművészettel foglalkozó mesterek érdekérvényesítő tevékenységének egyik meghatározó célkitűzése volt. Ám Magyarországon a 17. században az itt működő mesterek érdekeik érvényesítésének még egészen másfajta formáit élik és gyakorolják. Nem annyira a magyar főúri udvarokban foglalkoztatott festők, akik uraik alkalmazásában állnak, s helyüket az udvartartás rendje szabályozta, hanem a városi polgárként tevékenykedő mesterek. Számukra érdekeik érvényesítésére egyfelől éppen a polgárjoggal járó, azokhoz tartozó előnyök biztosítottak lehetőséget a városba máshonnan érkező, ott meg is telepedő, de polgárjoggal nem rendelkező mesterekkel szemben, másfelől pedig a céhrendtartások, amelyek igyekeztek pontosan meghatározni, hogy a város mesterei valamely tevékenység gyakorlását mely ismérvek és előírások alapján végezhetik úgy, hogy ne sértsék a rokon területen működő mesterek érdekeit. Ennek betartására maga a céh, s azon felül a város ügyelt, valamennyi mesterségét gyakorló kézműves polgárára kiterjedő azonos jog és eljárási rend szerint. így a 17. században a magyarországi városokban tevékenykedő festő nem a kézműves léttől való elhatárolódás révén, hanem — összekötve azt a városi polgárjoggal - éppen annak keretei közt tudta legjobban előjogait másokkal szemben megvédeni, ahogy ezt például a Spillenberger családból való kassai képírók tették több alkalommal is az 1620—1650-es években.

75