Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)

Tanulmányok - GALAVICS GÉZA: Festők és metszetelőképek a késő reneszánsz Magyarországon

Ez az állapot azonban a 17. század végére már bomlani kezdett. Ezt nagyon szemléletesen mutatja nem a festészet, hanem a társművészet, a szobrászat felől nézve egy lőcsei asztalosmester, a svéd származású, de Lőcsén 1699. június 22-én polgárjogot szerzett Olef Engelholm, s a szintén lőcsei polgár, a szobrász Ferdinand Beichel (akinél mint asztalossegéd korábban Engelholm dolgozott), egy évtizeden át tartó, megmegújuló vitája. Két egyenrangú, tehát egyformán polgárjoggal rendelkező lőcsei kézműves vitázott azon, hogy hol vannak a határai az asztalos- és a szobrászmesterség gyakorlásának. A résztvevők igyekeztek a vitát „elvi síkra" terelni, amelyben az egyik fél, az asztalos Olef Engelholm a vitát azzal az állítással kezdte, hogy véleménye szerint a szobrászat „szabad művészetnek" (eine freye Kunst) számít. E 17. század végi lőcsei asztalosmester azonban nem művészetelméleti vitát óhajtott kezdeményezni, a tét ugyanis ennél jóval nagyobb volt. A „szabad művészet-e a szobrászművészet" látszólag teoretikus kérdésfelvetése mögött ugyanis az a nagyon is gyakorlati megfontolás állt, hogy ha a szobrászat valóban „szabad művészet"-nek számít, akkor azt bárki, aki megtanulta, szabadon és korlátozás nélkül művelheti. S ha ez így áll, akkor egy asztalosmester maga is tarthat szobrászsegédet, ahogy ezt a pozsonyi asztaloscéh mestere — lőcsei kollégája kérésére — németországi és más országbeli (in Teutsch und anderen Ländern) gyakorlatra hivatkozva tanúsítványával maga is állította. Mindez a pénz nyelvére lefordítva azt jelentette, hogy ha az asztalosmester tarthat szobrászsegédet, akkor olyan munkát is elvállalhat (például egy jól fizető szobordíszes oltárt), amelynél a szobrászmunkát nem kell külső szobrásszal végeztetnie, s ezzel a honoráriumon vele osztoznia. A lőcsei szobrász, Franz Beichel azonban, miután ez az érvelés tudomására jutott, Graz városától egy ezzel ellentétes végeredményű tanúsítványt szerzett be, teljesen megzavarva a művészeti kérdésekben nem járatos lőcsei tanácsot, amely a kérdés eldöntéséhez előbb a német birodalmi városok gyakorlatát kívánta megismerni. Lőcse város tanácsa 1700 júniusában — félretéve „a szobrászat szabad művészet" teóriát — úgy döntött, hogy mindkét mester maradjon a maga mesterségénél, s ne hágja át annak határait. A vita az asztalosmester kezdeményezésére a Szepesi Kamarához történő fellebbezéssel folytatódott, de számára az is eredménytelenül végződött. Szinte a szobrászmester haláláig (1701 vége — 1702 eleje) folytatta a vitát a rivális szobrásszal, akinek nem állt érdekében, hogy elfogadja „a szobrászat szabad művészetnek számít" elvét.

76 A 17-18. század fordulóján ebben a térségben tehát még messze nem dőlt el, hogy a képzőművészetek közrendű művelői számára feltétlenül előnyt jelent-e, ha a szobrászatot - és a festészetet - a szabad művészetek közé sorolják. A bécsi udvar környezetében az „udvari művész" (Hqfleünstíer, Hqfbefreiter Künstler und -Meister) titulus járt bizonyos előnyökkel, de a városi céhes mesterek számára a „szabad művészet" státusza — mint e történet mutatja — nem feltétlenül. Másképpen szólva a művészek és mesterek küzdelme, a művészetek „szabad művészetté válásáért" folyamata nem feltétlenül egyenes irányú, s benne egy adott szituációban nem feltédenül minden az, ami annak látszik.

77 Lőcsén 1700 táján — mert érdeke ott és akkor pont azt kívánta — éppen egy messziről jött asztalosmester küzdött a szobrászat „szabad művészetté" nyilvánításáért, s egy szobrász volt az, aki ezt mindenáron ellenezte. Bizonyos, hogy az 1570-es évek Zuccari-kompozíciója nyomán festett Selmecbányái festmény is a közép-európai művészeknek ebbe az út- és helykereső folyamatába illeszkedik, noha - donációs feliratának olvashatatlansága miatt — megfestésének idejét s készíttetésének indítékait pontosan nem ismerjük. A (cseh)szlovák kutatás a festmény Selmecbánya-látképének egy 1764-es Selmecbánya tollrajzzal való kompozicionális hasonlósága okán a városházi képet 1764-re datálja, s összefüggésbe hozza a Habsburg-főhercegek 1764es Selmecbányái látogatásával, s a Selmecbányán megtelepedett bécsi festőnek, Anton Schmidtnek attribuálja.

78 A festmény ily módon kerek története körül azonban nem kevés bizonytalanság is érezhető. Ami a bécsi udvar, a császári ház képviselőinek 18. századi látogatását illeti, a század második felében négy alkalommal keresték föl Selmecbányát.

79 Közülük az igazán nagyszabású a császár, Lotharingiai Ferenc 175l-es látogatása volt. Őt fogadták különösen nagy előkészületekkel, bevonva az ünnepélyes fogadtatásba a művészeket is. A bécsi Anton Schmidt tervezett ekkor diadalkapukat Selmecbányára és Körmöcbányára is, ezek tervrajzai, a neki és a kivitelezésen dolgozó mesterek számadásai, a császári látogatás részletes leírása is megmaradtak.

80 Kellően ünnepélyes volt a főhercegek 1764-es Selmecbányái fogadtatása is. Ekkor is készült diadalkapu, Lipót főherceg naplója meg is emlékezik róla. Selmecbányán máig őrzik azokat a bányászruhákat és díszes szerszámokat, amelyeket a hercegek a látogatáskor viseltek, Bécsben (ÖNB) pedig azokat a kéziratokat, amelyek a látogatásról s a Selmecbányái bányákról szólnak.

81 Bár a Selmecbányái Habsburg-házi látogatásokat a kutatók régóta kitüntetett figyelemmel kísérik, a nagyméretű, exponált helyen tartott Selmecbányái allegorikus/látképes festményről sem leírások, sem levéltári források nem emlékeznek meg.

82 A festmény, noha ikonográfiáját, készítőjének alapszándékát ismerjük, egyelőre ellenáll a további interpretációnak.Tükörként azonban lehetőséget kínált arra, hogy a metszetelőkép-használat apropóján benne a művészeknek és a mestereknek a társadalomban elfoglalt helye, annak változásai, a folyamatban résztvevők érdekérvényesítő stratégiái, kísérletei vizsgálatával nyerjünk teljesebb képet a 17—18. század magyarországi művészetéről. Ha a tükör meglehetősen mozaikos összképet mutat is, az nem a tükör hibája. Ismereteink hézagosak ebben a témakörben, amely eddig nem túlságosan foglalkoztatta művészettörténet-írásunkat. Ha a történetnek erről az emblematikus darabjáról többet fogunk megtudni, vagy jobban tudjuk megszólaltatni, élesebb és kontúrosabb lesz a tükörben látott összkép is. Nemcsak a vizsgált korszaké, hanem a magunké is, s benne viszonyunk a korszak művészetének társadalomtörténetéhez. Jegyzetek Itt mondok köszönetet mindenek előtt Jozef Medveckynek, aki több tanulmánya illusztrációit rendelkezésemre bocsátotta, és Ecsedy Annának, aki az ismert metszetelőképeket a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében és az interneten kikereste és azonosította, továbbá Bardoly Istvánnak, Bubryák Orsolyának, Buzási Enikőnek, Maria Celkovának, Mikulás Celkonak, Elena Kasiarovának, Lengyel Tündének, Kovács Andrásnak, Marosi Ernőnek, Makky Györgynek, Mihály Ferencnek, Németh Jánosnak, Friedrich Polleroßnak, Ingeborg Sparholz-Schempernek,Tamás Zsuzsannának, Milan Tog-