Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)
Tanulmányok - BUZÁSI ENIKŐ: Portrék, festők, mecénások. A portré történetéhez a 16—17. századi Magyar Királyságban
26. Nádasdy Ferenc udvari festője: Nádasdy Tamásné Kanizsay Orsolya, 1650 körül (Burg Forchtenstein, Esterházy Privatstiftung) tel azonos, úgy feltehetően Császár Orsolya idejéből, a 16. század végéről való. Ahogy ugyanezen a rokoni szálon talán Oláh Miklós esztergomi érsekről is rendelkeztek az Esterházyak hiteles ábrázolással, tekintve, hogy Miklós nádor első felesége, Dersffy Orsolya anyai ágon az érsek egyenes ági rokona volt. Az az egész alakos, alul felirattal és az érsek címerével kiegészített portré, amelyet talán már Pál nádor készíttetett el, 147 az arc beállításában, a vonások karakteres rajzában igen közel áll Hans Sebald Lautensack 1558-ban készült portrémetszetéhez, Oláh Miklós egyetlen hiteles képmásához. 148 Mivel a festmény beállítása tükörképes, biztosan nem a metszetet másolja. Hogy ebben az esetben inkább egy közös előképre gondolhatunk, arra egy jelentéktelennek tűnő részlet utal. Lautensack lapján az érsek imakönyvvel és olvasóval látható, továbbá egy kesztyűvel, ami ilyenformán nemcsak felesleges, de az előbbiekkel együtt szinte alig fér el a kezében. Gyanítható, hogy a kesztyű elsősorban az előkép kompozíciós tartozéka volt, amit a metsző onnan átvéve, az egyházi hivatás jellemzőbb kellékeivel egészített ki. Kesztyűvel viszont az Esterházy-tulajdonban lévő egész alakos portréján látjuk az érseket, így összefüggést vélhetünk a két ábrázolás között annyiban, hogy közös mintaképüket vagy — az egész alakos portréhoz előképként - annak egy változatát feltételezzük. Ugyancsak leltárbejegyzés alapján lehetünk biztosak abban is, hogy a sokat emlegetett kép, amely 1650-ben a 15 éves Esterházy Pálról Nagyszombatban készült, s őt a jezsuitáknál játszott iskoladráma Judit szerepében örökítette meg, ugyancsak kisméretű volt. Említésével először a már hivatkozott, 1690-es évek elejéről való leltárban találkozunk, amely kis képnek írja le a festményt, 149 de ugyanerre következtethetünk anyagából is, ami viszont az eszterházai kastély 1856-os leltárából derül ki: ez fémlapra festettnek mondja képet, s ugyanott megjegyzi róla, hogy utóbb Bécsbe került; 150 kompozíciója ma már 18. század eleji nagyformátumú, egész alakossá egészített másolatban áll rendelkezésre. 151 Mint már utaltam rá, a század második harmadában kezd megszaporodni a nagyalakos portrék száma, ez azonban még nem az ősgaléria-állítások időszaka. Sőt, épp a tudott példák, mint Johann Ledentu Batthyány Ádámnak 1642-ben „készletszerűen" felkínált történelmi portrésorozata - benne Forgách Ferenc, Pázmány Péter, Kollonich Siegfried érsekek, illetve Bethlen Gábor portréival —, az ugyancsak Batthyány által 1636-ban Friedrich Stollnál megrendelt császárportrék, 152 vagy azok az uralkodóképmások, amelyeket Esterházy Miklós 1639-es leltára sorol fel 153 (hogy csak az időben biztosan behatárolhatókat említsük), azt jelzik, hogy a század végére kiteljesedő portrégalériák kezdetét nem a családi portrésorozatok adták elsősorban. S ha ehhez hozzávesszük Nádasdy Ferenc országbíró kortársakból és a hazai történelem kevéssel azelőtt élt alakjaiból álló arcképsorát, amelynek legkorábbi tudható dátuma az ábrázolások egy részéről készült Wideman-metszetek alapján 1646, 134 akkor az összkép inkább a „híres ember"-sorozatok irányában látszik eldől ni. Vagyis az ősgalériák kezdeteit nem a kortárs családtagokról időről időre készülő portrék gyarapodása jelöli ki, hanem amikor a portrékészíttető szándék a családi múlt arcképekben való tudatos felmutatásáról kezd szólni. S ennek ideje a század közepe után jön el, a hazai portréművészetben vízválasztónak mondható két nagyhatású sorozat, a Wideman-metszetek (X-23a-c), elsősorban a 100 magyar előkelő ábrázolását tartalmazó 1652es harmadik centúria, főként azonban a nemzeti múltra hivatkozó, 1664-ben megjelent Mausoleum-kirílyképsorozat 133 következményeként. A Wideman-metszetekről és hatásukról már sokszor és sokhelyütt esett szó. Ezzel együtt még ma sem tudjuk igazán, kit (vagy kiket) és mi indított arra, hogy a magyar arisztokrata társadalmat e monumentális tablóban saját jelenével szembesítse, ahogyan szembesítette múltjával Nádasdy Ferenc a Mausoleum megjelentetésekor. A kérdés azért is lényeges, mert talán ebben rejlik, miért hatott az 1652-es sorozat oly erőteljesen, különösen a század következő évtizedeiben. Mert nemcsak a férfiarcképre tett hatásáról, a nemesi portrétípus jó ideig érvényes sztereotípiájának kialakulásáról van egyedül szó, hanem arról a tágabb értelemben tapasztalható szemléletváltásról, ami a magyar főnemesség önreprezentálásában bekövetkező változásként a női arcképeket is elérte. A Wideman-sorozattal összefüggő, s a hazai arisztokrácia egészét érintő bizonyos fajta önképváltással tudom csak magyarázni azt, hogy a század közepétől kezdve a női portrékról teljesen
