Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)
Tanulmányok - BUZÁSI ENIKŐ: Portrék, festők, mecénások. A portré történetéhez a 16—17. századi Magyar Királyságban
3. Oláh Miklós esztergomi érsek síremléke, 1568, részlet (Nagyszombat, Szent Miklós-templom) egyre gyakoribb az arcképnek többletrangot adó szöveges kitétel, vera effigies, annak jeleként, hogy a valósághűség korábban nem volt kizárólagos és feltétlen követelménye a portrészerű ábrázolásoknak. Hogy a humanista gondolkodás és a megváltozott személyiségkultusz adott esetben milyen eszményített értelmet tulajdonított a portré „igaz képmás" feladatának, azt jól érzékelteti az a négy epigrammából álló füzér, amely a Hans Sebald Lautensack 1558-ban Oláh Miklós esztergomi érsekről készített arcképmetszetének kiadásait kíséri. 47 Bennük a portré természetet utánzó hűségének magasztalásában, valamint a szép külsővel együttjáró belső tökéletesség laudáló fordulattá egyszerűsödött udvari filozófiájában a személyiségábrázolás antik és reneszánsz toposzai rétegződnek egymásra. S ha ennek az emelkedettségnek Lautensack metszete nem is tudott megfelelni, Oláh Miklós intellektuális egyéniségét, méltóságteljes vonásait 1568-as nagyszombati síremlékének valósághű faragott portréja — a 16. századi hazai síremlékportrék csúcsteljesítménye - maradéktalanul megőrizte. 48 Ahogy azt gondolom, általában sem lehet véletlen a párhuzamosság a portréhitelesség iránti növekvő igény, valamint az egyénített síremlékportrék megjelenése és egyre gyarapodó száma között. 49 Vagyis, hogy a késő középkori alakos sírkövek tipizált arcábrázolásait — melyekben még nemigen fedezhető fel a portréjelleg — a század második felében valószerű képmások váltják fel, legalábbis a magasabb igényű és minden tekintetben kvalitásosabb példákon. Az ilyen emlékek nagy száma meggyőzően mutatja azt, hogy a síremlékek megrendelői az emlékművek faragott „arcmásaiban" egyre inkább portréalkalmat láttak. S a hiteles ábrázolás irányába változó igény a funerális művészetben nem csupán az ismert emlékekből tűnik ki, de az olyan adatokból is, amelyek arról szólnak, hogy az elhunyt arcát síremléke vagy más posztumusz ábrázolása céljából megörökítik. Idézhető a gyakran hivatkozott, festőt sürgető levél Ruszkai Dobó Ferenctől, aki 1594-ben feleségét azért akarja megörökíttetni, hogy képét „az kőfaragó tudja kifaragni az kövön róla". 30 A Kassáról hívott képíró - akit Kemény Lajos Strobel Frigyes festővel, városi tanácsossal és a kassai közgyűlés tagjával azonosított - hivatalos teendőire hivatkozva, de főként mert nem értett a portréfestéshez, végül nem jött el, 51 Dobó feleségének, Kerecsényi Juditnak pedig nem készült alakos sírköve. De hasonló adat maradt fennThurzó Imre naplójában is 1617 januárjából arról, hogy apja, a nádor koporsóba zárása előtti nap „Morvából" megérkezett Biccsére a kőfaragó, Kresaczeh, nyilván azért, hogy az árvái várban ma is álló síremlék számára az elhunytat megörökítse. 52 S noha későbbi a példa, bizonyára jellemző gyakorlatot rögzít: „Kívántatik szükségesképen üdvözült Kegyelmes Urunk képe is, ha le volna írva, hogy az zászlóra, az feszület alá, annyival jobb módjával leírhatná üdvözült Urunk képét az képíró" — olvassuk az I. Rákóczi Ferenc fejedelem temetésének előkészületeihez tartozó teendők 1676. szeptember 4-i összesítésében. 33 2S
