Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)
Tanulmányok - BUZÁSI ENIKŐ: Portrék, festők, mecénások. A portré történetéhez a 16—17. századi Magyar Királyságban
radt fenn (mint már eddig is láttuk) a legtöbb név, bőséges adattal a festők Batthyányak számára végzett egyéb munkáira is. 3 ' Dokumentált tevékenységével közülük is kiemelkedik Johann Ledentu „Ihr Röm. Kays. May. bestelter Ingenieur und Hoffmaler", akinek különböző feladatokat érintő kapcsolata Batthyány Ádámmal 1640-től 1648-ig mutatható ki. Levelezésük főként a magyarországi végvárakról készülő, s utóbb 126 ábrázolást magában foglaló rajzmappa körül forog, 32 de az is kiderül belőle, hogy Ledentu otthon volt a festészet több műfajában is, leginkább az arcképfestésben. Mi több, ezt olyan gyakorlat szerint művelte, amivel akkoriban itthon kevésbé találkozunk: kész munkákat, nagy számban legyártott saját portréit kínálta megvételre 1642-ben Batthyánynak, melyek az uralkodócsalád tagjain kívül többek között korábban élt magyar egyházfőket, császári generálisokat ábrázoltak. 33 Hasonlóan bőséges adatok szólnak a Batthyány Ádám által ugyancsak rendszeresen foglalkoztatott grazi Wolfgang Reschről, aki oltárképek mellett 1650-ben tájképeket és a császári család portréit készítette el megbízója számára. 34 Koppány Tibor vele azonosítja azt a képírót, aki 1654-ben a grófnak Eggenberg hercegné lányát lefestette, 33 én pedig az ábrázoltban azt a hölgyet feltételezem, aki a Formentini Aurora halálát követő gyászév leteltével újranősülni készülő és 1654 márciusában Grazban időző Batthyány egyik feleségjelöltje volt. 36 Az ismert és részben már feldolgozott források alapján lényegében ezzel az alig több mint egy tucat névvel kell megelégednünk, ha a 17. század hazai megrendeléseiben előforduló portréfestőket számba akarjuk venni. Már ha nem soroljuk ide az olyan „nagy neveket", mint Benjamin Block, Jan Thomas, az újabban közéjük sorolt Cornells Sustermans (X-9), vagy akár az átmenetileg itt működő Christoph Paudiss, mivelhogy a nekik szóló alkalmankénti megbízások - akárhogy nézzük is — a megrendelői igények csúcsait jelentik, és még a hazai főrangúak körében sem nevezhetők általánosnak. 37 A lista azonban idővel bizonyára bővülni fog. Újabb nevek felbukkanása mellett (akár forrásban, akár magukon a műveken) adatból már ismert festőről derülhet ki, hogy egyéb műfaja mellett portréval is foglalkozott, ahogy az eddig tárgyaltak közül egyébként többen is. Az ilyen értelmű specializálódás ebben a művészeti környezetben még nem jellemző a 17. századra, az ismert életpályák a jelentősebb festők esetében is bőséges példát adnak erre. így ismert arcképei mellett Blocknak Nádasdy Ferenc számára készített több oltárképét is tudjuk, a győri ferenceseknek festett Szent István megkövezését ábrázoló még ma is áll a székesegyház oldalhajójában, 38 ahogyan a portréfestő Jan Thomastól is fennmaradt oltárképnek szánt, illetve azzal rokon ábrázolás Lékán (Lockenhaus), illetve másodlagos elhelyezésben Árpáson. 39 Am a festőnevek említése csupán az egyik, s nem is a legfontosabb hozadéka a forrásoknak. Lényegesebb, hogy képet kaphatunk általuk a portréval kapcsolatos értékszemléletről, amire az írott anyag igen sajátos formában utal. Semelyik forrástípusban nem találjuk ugyanis nyomát annak, hogy az elkészült mű - egyébként nemcsak a portré, de mindenfajta kép, festmény — vagyoni értéket képviselt volna, leszámítva a vagyonelkobzáskor készült hivatalos összeírások (rendszerint a reálisnál alacsonyabbra tett) értékbecsléseit. A forrásokból úgy tűnik ki, hogy a portré még személyes beccsel sem bírt, olyannal legalábbis, ami arra indította volna tulajdonosát, hogy sorsáról külön gondoskodjék. Nem tudunk példát festmények, portrék tételes említésére, elosztására végrendeletben, hagyatéki ügyben, illetve az igen gyakori vagyonmegosztások során, miközben ezekben az írott anyagokban bőven fordul elő, hogy részletesen rendelkeznek különbözőfajta kárpitok, szőnyegek, mindenféle „házöltözet", textilnemű hovakerüléséről, de igen gyakran még használati tárgyak vagy ruhák, posztóneműek sorsa felől is. 40 E gyakorlat leginkább a művészetpártoló Nádasdy Ferenc és Esterházy Pál végrendeleteinek példáján mérhető. Nádasdy, akinek 1663-ban már jelentős mennyiségű festménye, főként portréja volt, csak annyira hagyatkozik, hogy „házok ékességit és öltözetét az mi illeti [...] azok maradjanak úgy az várokban, az mint holtom után találják". 41 Ugyanígy tesz Esterházy Pál is, aki 1664-ben képei és a „Kunsztkammer" váraiban való helyükön maradásáról, 42 1678-ban pedig az archívum és a bibliotheca mellett — már a „fidei comissum" részeként — változatlan együtt tartásukról rendelkezik. 43 Tudtommal ő az első, aki 1678-ban kismartoni képeivel kapcsolatban a „galéria" kifejezést használja, így ezen a téren elsőként nála fogható meg egy komolyabb szemléletváltás, ami egyébként az 1669 körül induló, 44 s a század vége felé szaporodó képleltárai öszszeállításában is megmutatkozik. Ezt a kivételes példát leszámítva a nagyszámú írott anyag inkább arról győz meg minket, hogy mindenfajta festmény, a portré is, a 17 században jó ideig ugyanúgy a környezet díszítő elemének, akkori szóhasználattal „házöltözetnek" számított, mint a különböző jegyzékek tételeiben igen változatos, s jellemzően a források szerzői által a képeknél pontosabban megnevezett fajtákban előforduló kárpitok, szőnyegek, amelyekből a 17. század mintegy második harmadáig egyébként nagyságrendileg nagyobb mennyiséget találunk. 45 A nemegyszer valóban nagy értékű kárpitokhoz képest a kép — s itt már hangsúlyozandó —, a portré is, ekkor még kevésbé volt a reprezentáció része és eszköze, nem volt más, mint dekoráció, s mint ilyen, mindent összevetve, a berendezés tartozéka. Lényegében ennek következménye az az érdektelenség is, amivel a források döntő részénél ma úgy szembesülünk, hogy a festmények sok esetben témájuk megadása nélkül, csak mennyiségi jelöléssel, darabszám szerint szerepelnek az összeírásokban, miközben a bútoroknak, egyéb berendezési tárgyaknak sok esetben a színük vagy a kiképzésük is meg van adva. 46 Az összeírások, a várleltárak jellemzően a 17. század közepe felé haladva, de főként a század második felére lesznek a festmények tárgyát érintően egyre „bőbeszédűbbek", s ekkor jelennek meg (elsők közt az Esterházyak tulajdonáról) a részletes képleltárak is. A portréigény kezdete A 16. század második felében a portré iránti igény kétféle szerep mentén kezd érzékelhetővé válni: a szellemi együvé tartozás művészi megformálójaként, s azzal korántsem ellenkezően, a hivatali, udvari kapcsolatok és pozíció velejárójaként, másfelől pedig dokumentáló feladatában, mint az ábrázolt vonásainak minél pontosabb mása. Első szerepében a portré mindenképp többet jelent önmagánál, a második pedig a hitelesség igényét helyezi előtérbe. Ekkortól kap igazán jelentőséget, s lesz elsősorban a grafikus ábrázolásokon
