Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)

Tanulmányok - BUZÁSI ENIKŐ: Portrék, festők, mecénások. A portré történetéhez a 16—17. századi Magyar Királyságban

BUZÁSI ENIKŐ PORTRÉK, FESTŐK, MECÉNÁSOK A portré történetéhez a 16—17. századi Magyar Királyságban Garas Klára több mint fél évszázada megjelent, ma is alapműnek számító korszak-monográfiája nélkül jóval bizonytalanabbak lennénk a 16. század vége, 17. század arcképfestői teljesítményének megítélésében.' A portréműfajt, a művészeti élet gyakorlatát, szervezeti működését áttekintő fejezeteinek szempontrendszere máig helytálló, adattárának a fennmaradt emlékekből, s főként a forrásokból, forrásközlésekből kigyűjtött bő emlékanyaga minden korszakkutató számára kiindulópont ma is. Felvázolt összképe megkerülhetetlen viszonyítási alap, amelyet csak egy-egy kérdést érintő mélyfúrással lehet árnyalni, módosítani. Ilyen mélyfúrást jelentettek az utóbbi évtizedekben azok a tanulmányok és összegzések, amelyek a késő 16. század humanistáinak, szellemi elitjének ábrázolásairól,

2 a portré képi megoldásának új irányt adó Widcman-sorozatokról és a Nádasdy-Mausolcumról szóltak,

3 azok az írások és szakmai vállalkozások, amelyek több generáció családi arcképeinek sorozattá válását, az ősgalériák felállításának módszereit és társadalmi összetevőit próbálták meg feltérképezni,

4 vagy amelyek az alkotás folyamatába is bekapcsolódó arisztokrata megrendelők egyre választékosabb mecénási szempontjait vizsgálták,

5 de idetartoztak azok is — esetenként komoly gyűjtőmunkára alapozva —, amelyek a portré valamely területének ikonográfiái feldolgozását végezték el.

6 Amit a források mutatnak Mindezen eredmények ellenére még mindig aránytalanul kevéssé ismerjük a korszak portrétermését, legfőképp pedig különösen keveset tudunk a nagyobbrészt névtelenségben maradó alkotókról. Még ha konkrét arcképfeladattal említik is őket, amiből legalább kiderül, hogy ebben a műfajban (is) működtek, nevük általában — a 16. században pedig egyáltalán — nem kapcsolható műhöz. Miközben a képzőművészet szerencsésebb forrásadottságú műfajaiban a (főként felső-magyarországi) városi iratokból, a pozsonyi magisztrátus, az 1531-től Pozsonyban működő Magyar Kamara, illetve az 1567-től fennálló Szepesi Kamara alaposabban megkutatott fondjainak, irategységeinek említéseiből

7 nemhogy névről ismerjük a foglalkoztatott mestereket, főként építészeket, kőműveseket, díszítőfestőket, de a gondos adminisztrációnak köszönhetően egyesek dokumentált tevékenységéből olykor kisebb „életművek" is kikerekednek. Ami persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy amit tudunk, az segít bármiféle összkép felvázolásában, ismereteinket ugyanis inkább az aránytalanság jellemzi. Névről épp csak tudott városi festőkről szólnak alkalmasint bőséges adatok,

8 miközben kivételt képeznek olyan, a feladatot és az elkészült mű színvonalát tekintve is lényeges említések, mint a pozsonyi várkápolna kifestésével megbízott bécsi udvari művészre, Qiulio Licinióra vonatkozók, akinek a kamara által felügyelt munkája a forrásokban 1563-tól (I. Ferdinánd megbízásától) 1569-es befejezéséig követhető nyomon.

9 Mindenesetre a 16. század második fele és a rákövetkező évtizedek városi irataiból ismert festőfeladatok sejthető végeredménye nagy többségében nem nevezhető a szó igazi értelmében művészeti produktumnak: legtöbbször középületek, köztéri emlékek időnkénti felújításáról, főként inkább rendszeres karbantartásáról, azaz döntő mennyiségben olyanfajta mázoló- és festőtevékenységről van bennük szó, amely mellett az esetenként előforduló címer- vagy zászlófestés, illetve aranyozás, a várostorony vagy a városháza órájának, ritkábban egy-egy szobor felületének megújítása már igényesebb feladatnak minősül. Ami persze egyelőre csak annyit jelent - az írott anyag feltehető hiányosságán és netán továbbiak feldolgozatlanságán túl -, hogy a 16., illetve kora 17. században előforduló (egyébként szép számú) festőnévhez nem minden esetben lehet és kell művészettörténeti szempontból számon tartandó festőpályát kapcsolnunk. De levonhatjuk belőle azt a következtetést is, hogy a fontosabb, valóban képzőművészetnek minősülő festészeti munkáknak, még az olyan művészeti központ esetében is, mint például Pozsony (ahonnan tán a legtöbb adat maradt fenn), ezekben az évtizedekben nem a város, illetve intézményei voltak a megrendelői. A legjelentősebb, a pozsonyi vár belső tereinek díszítése a királyi udvar megbízásából történt, és olasz festő munkájaként lényegében importnak mondható. De mintegy a 17. század első harmadáig, azaz lényegében a barokk művészetnek elkötelezett megrendelők színrelépéséig, a többi városban folyó festőtevékenységről sem kapunk másféle képet.

10 A névről ismert mestereket jobbára olyan műveik révén tartjuk számon, melyeknek megrendelője a városi polgári elit, esetleg valamely főrangú mecénás volt. így például a bártfai Mathias és Johann Grünwald testvérpárt a helybeli polgár, Buchholz Simon számára festett templomi szék (1630) vagy a Szent Egyed-templomba 1614 és 1632 között készült epitáfiumok

1

' alkotóiként, a besztercebányai Jacob Khient pedig annak a Berzevicén felállított szignált epitáfiumnak az alapján, amelyet 1600-ban Zmeskal Jób Árva vármegyei alispán állíttatott felesége, Gelethfy Petronella emlékére.

12 A városi festészetnek ezt a jellegzetes és meglehetősen jól képviselt emlékcsoportját mindazonáltal ma még alig tudjuk nevekhez kötni,'

3 ahogy például nem ismerjük a mesterét a lőcsei városháza 1615-ben