Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)

Tanulmányok - Kiss ERIKA: Ötvösművek a 16-17. századi Magyarországon

sonló gesztussal azonban nem csak főúri környezetben találkozunk: Bálintitt Zsigmond 1687-ben kelt végrendeletében külön megemlékezik egy függőről, melyen „gyémántos rostély alatt" a császár képe vagyon. Bálintitt a fiúág elidegeníthetetlen örökségének hagyta az ékszert. Amint írja, a mű, melynek „emlékezete az áránál is becsesebb", II. Ferdinánd saját kezű munkája volt.

19 A Magyar Királyság nagyobb tárházai a Wesselényi-féle összeesküvés után szóródtak szét, de nem beszélhetünk kontinuus erdélyi fejedelmi kincstárról sem. Az erdélyi fejedelemségben a gyulafehérvári palotán kívül nem volt meg a hatalomnak más, szimbolikus helyekben, tárgyakban továbböröklődő folytonossága; fejedelmi (magán)kincstár létezett, a fejedelmi jelvények minden alkalommal a szultántól érkező athnamévsà együtt cserélődtek.

20 Bár fennmaradtak olyan tárgyak, ötvösművek, fegyverek, öltözékek, melyeket a hagyomány — okkal vagy anélkül — egyes erdélyi fejedelmek személyéhez köt, a forrásokból is csak nagyon ritkán értesülünk olyan művekről, melyek a fejedelemi hatalomnak a tárgyakban kifejezhető folytonosságát szimbolizálnák.

21 Az inventáriumok alapján nagy volt a tárgyak mobilitása: nemcsak a család felmenői nevével, címerével díszített művekkel találkozni gyakran, hanem a dominustól a familiáris családjához került ötvösművek sem ritkák. De előfordult ennek fordítottja is: a köznemes familiáris hagyományoz az úrra egy-egy értékesnek tartott ékszert, edényt.

22 Az udvarokban a napi használatra szolgáló ezüstneműt, a kinnjáró edényeket a középkorban is megkülönböztették a tárházbéli edényektől, illetve az ünnepi alkalmakra szolgáló pohárszéki edényektől.

23 Sem Magyarországon, sem Erdélyben nem találkozunk a kétféle, a kinnjáró és a kincstári, tárházi kincsek teljes szétválasztásával, a rájuk felügyelő személyzet olyan specializálódásával, mint a nyugati uralkodói udvarokban.

24 A Magyar Királyság főúri udvaraiban és az erdélyi fejedelmek udvarában, a tárházban őrzött értékek és az asztali használati ezüstnemű felügyelete csak részben vált ketté. A kinnjáró művek a. pohárnok, a tálnok, innyaadók kezelésében voltak, de tárolásukra nem hoztak létre egy másik, ezüst tárházat. A használati, azaz kinnjáró asztalnemű is a tárház része volt, melyet a nagyobb inventálások alkalmával a tárházban őrzött egyéb javakkal együtt vették leltárba.

25 A tárházban őrzött értékek között az ötvösművek csak az egyik fontos tárgytípust képezték. A 17. század folyamán a Magyar Királyság és Erdély terültén is együtt tárolják őket a fegyverekkel, lószerszámmal, lovakra való felszereléssel és a szintén nagy értéket képviselő öltözékekkel.

26 A kinnjáró asztali edényeket gyakran mozgatták a tárházbéliekkel együtt. Erre például esküvő vagy temetés alkalmával került sor, de az erdélyi fejedelmek különböző hadi vállalkozásaikra is vittek magukkal reprezentációt szolgáló ötvösműveket.

27 A polgárok ötvösművei ugyanolyan tezauráló eszközt és könnyen mobilizálható tőkét jelentettek tulajdonosuknak, mint a főúri tárházak kincsei. Különbség volt azonban a mennyiségben és a tárgyak típusában is. Ez általánosságban akkor is elmondható, ha a 1 6—17. században a Királyság és a Fejedelemség területéről is számos olyan polgár javainak leltára ismert, melyben különlegesen értékes művek gyűltek össze. Ez utóbbiak általában a távolsági kereskedelemben érdekelt polgárok/családok tulajdonában halmozódtak fel, gyakran zálogként jutottak, maradtak új birtokosuknál. 3. Pálffy Miklós aranyserlege, 1600 körül (Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum)