Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)

Tanulmányok - Kiss ERIKA: Ötvösművek a 16-17. századi Magyarországon

2. Kereszt alakú függő és lánctöredék (ún. Bakócz-kereszt), 16. század utolsó negyede (Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum) rás feltárásával, közlésével járultak hozzá a munkához. Közülük Radvánszky Béla báró a források értelmezésével, a belőlük levont következtetések alapján a művelődéstörténeti kutatások máig forgatott, alapvető kiadványait teremtette meg.

11 Az 1884-es kiállítás fényében különösen érdekes, hogy a Nemzeti Múzeumot már 1836 óta gyarapító Jankovichgyűjtemény kora újkori emlékei milyen régóta aludták Csipkerózsika-álmukat. A hetvenes évek végén, de jobbára csak az 1884-es ötvösmű-kiállítást követően fordult feléjük a figyelem. Jankovich Miklós egykori gyűjteményében az 1266 régi ötvösmű között szép számmal voltak — vannak — a 16—17. századból származó munkák is. Azt mondhatjuk, a korszak magyarországi ötvösségének színe-java e gyűjteménnyel került közgyűjteménybe. A Jankovich-gyűjtemény nélkül nagyon nehéz lenne a kora újkori honi ötvösművesség képét megrajzolni. A gyűjteményben szintén nagy számban és számos kitűnő darabbal is képviselt 16—17. századi ékszerművesség emlékei sokkal hamarabb megtalálták az utat a nyilvánossághoz. Ennek egyik legfontosabb oka a régi magyar viseletek, különösen az ősi magyar jelmez, azaz a honfoglaló magyarok eredeti, még a nyugatiakkal való érintkezése előtti viselete iránt megnyilvánuló érdeklődés, melynek fő mozgatói a „korhű" színházi jelmezek iránti igény, illetve a lehető legpontosabb hitelességre törekvő történeti ábrázolások voltak.

12 Az 1870-es évektől az ötvösműveken található jelzések, ötvösjegyek módszeres feldolgozása, publikálása is megindult. A kontinentális Európa máig legnagyobb ötvösjegy-gyűjteményét Marc Rosenberg készítette el,

13 aki az 1884-es kiállításon is heteket töltött az ötvösjegyek tanulmányozásával. Részben e munka nyomán is az ötvösséggel kapcsolatos kutatások egyik fő csapásvonalává a céhes kutatás, a mesteréletrajzok összeállítása vált. A 19. század utolsó harmadától folyamatosan áradó forrásközlések, közöttük inventáriumok, számadások, végrendeletek mellett ezek a dokumentumok képezték azt az aranyalapot, melyre a további kutatások támaszkodhattak. Szádeczky Lajosnak a magyarországi céhek működéséről 1913-ban megjelent összefoglaló műve már nagyon impozáns hazai szakirodalmat vonultatott fel.

14 A legfontosabb magyarországi és erdélyi céhekről a második világháborúig sorra jelentek meg a hosszabb-rövidebb monográfiák, lehetőség szerint az ismert mesterekre vonatkozó adattárral, jegyrajzzal kiegészítve.

15 1936-ra elkészült a magyarországi ötvösjegyeket a középkortól 1867-ig, a céhek fennállásáig bemutató jegykönyv, a szakma által csak „a Kőszeghy"-ként emlegetett, máig nélkülözhetetlen munka.

16 Tegyük hozzá, Európa sok országának máig nincs ilyen átfogó ötvösjegykönyve. Az ötvösművek szerepe a 16—17. században A tárházakban őrzött ezüstművek és ékszerek használati és egyben reprezentációt szolgáló tárgyak, de a vagyon felhalmozásának eszközei is voltak, egyfajta könnyen mobilizálható tőkét jelentettek. A készpénz, foglalatlan drágakő- és nyers nemesfémkészletek közötti hasonlóságot szemlélteti, hogy általában együtt őrizték őket a tárházakban, kincstárakban. A feldolgozatlan, illetve az újrafeldolgozásra váró nemesfémet ugyanúgy leltározták, mint a kész műveket. Ennek azért is volt jelentősége, mert a kor gyakorlata szerint a megrendelő sokszor a szükséges nyersanyagról is maga gondoskodott. A tárházakban őrzött, ötvösök által készített „termékek" közé azonban nem csak az ékszerek és asztali edények tartoztak. Legalább ilyen fontosak voltak a viseletet kiegészítő darabok, lóravalók, díszfegyverek díszei. Pénzben kifejezhető értékükön túl jelentős volt az ötvösművek esztétikai és szimbolikus értéke is. A 16. századi uralkodói, főúri udvarokban megfigyelhető az a törekvés, mellyel bizonyos tárgyakat rendeletileg igyekeznek a család örök tulajdonában tartani. Ezzel kivonják a pénzzé tehető, elajándékozható értékek közül, egyben föléjük emelik őket, elsősorban a raritás, a hozzájuk fűződő — valósnak hitt — legenda, történelmi becs révén. Ezek a tárgyak később a Kunstund Wunderkammer kincseinek legfontosabb műveivé váltak. A magyar főurak közül 1653-ban Pálffy Pál nádor végrendeletében a család örökletes kincsévé tette az alsó-ausztriai rendek által egykor Pálffy Miklós győri főkapitánynak adományozott arany serleget. A család hű maradt őse utasításához: a 20. században az ő ajándékukként került a mű a Nemzeti Múzeumba.

17 A 17. század második felében Esterházy Pál tette végrendeletében hitbizomány részévé kincstárát.

18 Ha-