Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)

Tanulmányok - Kiss ERIKA: Ötvösművek a 16-17. századi Magyarországon

Kiss ERIKA ÖTVÖSMŰVEK A 16-17. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON Kutatástörténet Az emlékek megismerése, összegyűjtése, rendszerezése a régiségtannal foglalkozók első generációjának fő feladatai közé tartozott. A 19. század első felében még elsősorban az épített emlékek, az egyre nagyobb számban felbukkanó régészeti leletek álltak figyelmük középpontjában. Az iparművészet körébe sorolható tárgyi emlékek iránti érdeklődés a század második harmadától éledt fel. A fennmaradt műtárgyak megismerése, rendszerezése itt is elsőrendű fontosságú volt, de az egyes emlékek felkutatása a közlekedés nehézkessége, a rendelkezésre álló reprodukciós technikák, főként a fényképezés körülményessége miatt komoly feladatok elé állította a szakembereket és a műkedvelőket. Éppen ezért volt szükség a tanulmányozás lehetőségének „mesterséges" módszerére, a másolatgyűjteményekre is. Az emlékek megismerésének kiemelkedő jelentőségű eseményeivé váltak a 19. század második felétől egyre gyarapodó történeti, művészeti vagy akár iparkiállítások.

1 Az ötvösség hazai kutatásának az 1867-es párizsi és az 1873-as bécsi világkiállítások magyar bemutatói adtak lendületet.

2 Az elsőn a Nemzeti Múzeum anyagából válogatott ötvösművek először irányították a figyelmet a magyarországi iparművészetnek erre a területére, a bécsi tárlaton pedig magán- és egyházi gyűjtemények tárgyai keltettek élénk visszhangot. A két külföldi bemutatóhoz készült katalógus a szakma felkészültségét mutatta egy hasonló, hazai rendezvényre.

3 Thallóczy Lajos jogosan írhatta ebben az időben: „Az ujabban fölmerült culturtörténeti kérdések közt alig van egy is, mely nagyobb érdekeltséget költött volna fel, mint a magyar ötvösségé. Pulszky, Ipolyi, Römer, Nyáry Albert, Henszlmann, Deák Farkas s többen alaposnál alaposabban szóltak hozzá, s manap már oly stádiumba jutott a kérdés, hogy a végleges rendszerezéshez is nemsokára hozzáfoghatni."

4 Bár az 1876-os, az árvízkárosultak megsegítésére létrehozott, arisztokrata hölgyek által szervezett kiállítás jótékony társasági eseménynek indult, nagy visszhangot kiváltó, szakmailag is jelentős hatású eseményként vonult be a magyarországi régiségtan történetébe. 1881-ben az akkor már kilenc éve létező Iparművészeti Múzeum élére új, ambiciózus és tehetséges vezetők kerültek Radisicsjenő és Ráth György személyében. A saját épülettel még nem rendelkező intézmény már a következő évben létrehozta komoly szakmai visszhangot keltő rendezvényét, az országos könyvészeti kiállítást. Ezt követően, 1 883-ra terveztek egy hasonlóan nagyszabású ötvösmű-kiállítást. A fő cél a hazai művesség bemutatása volt, erős közművelődési jelleggel: céljuk közé tartozott a kortárs ipar fejlesztése, a tervezők, mesterek és a közönség ízlésének csiszolása: „a hagyománnyal bíró iparágak felkarolása, melynek reánk maradt termékei jellemző hazai ízlésről tesznek tanúságot, s melyekben a régi hagyományok fölélesztése a létező alapokon remélhető".

3 Közel négyszáz kiállító 7300 műtárgya volt látható a Nemzeti Múzeum Képtárának történeti tárgyú festményei között elhelyezett, zsúfolt vitrinekben.

6 Ekkor került be véglegesen a magyarországi ötvösség mint a nemzeti művészet ideája a szakmai és közgondolkodásba. Az 1896-os millenniumi, majd az 1900-as párizsi világkiállításon pedig már az ötvösművek és a fegyverek alkották a történelmi csoportok gerincét.

7 Az 1884-es ötvösmű kiállítás különösen nagy számban vonultatott fel 16—17. századi emlékeket. Ez a szakmának a korszak művészetével szemben elfogadóvá váló magatartását is tükrözte. A kora újkor évszázadai iránti érdeklődés feléledése a 18. század végének évtizedeitől vált egyre jobban érzékelhetővé. A történeti festészet témái között ez időtől válik fontossá a reformáció, az angol polgárháború eseményeinek ábrázolása.

8 Ezt a 19. század első harmadában már követte az adott korszakok tárgyi emlékei — ötvös-, kerámia- és textilművek — iránti érdeklődés felélénkülése. Egyre-másra születtek azok a publikációk, melyek inventáriumok, fennálló gyűjtemények és céhes iratok publikálása révén irányították a figyelmet az ötvösségre, különösen annak 15-17. századi műveire. Nagy hatással volt e folyamatra az egykori ötvös központ, Nürnberg művészeti emlékeinek feltárása. A jelentős hagyományokkal — és tegyük hozzá: jelentős forrásokkal — rendelkező délnémet városban a helytörténeti, genealógiai vizsgálódásokból szervesen nőtt ki a helyi kézművesek szervezeteinek, emlékeinek kutatása. A 19. század húszas éveiben jelent meg a nürnbergi ötvösség kiválóságáról, Wenzel Jamnitzerről szóló monográfia, a nürnbergi helytörténeti irodalom sikeres működésének gyümölcse. Minden bizonnyal hatással volt e műre és a nyomában éledő Jamnitzer-irodalomra a város másik jeles művészének, Albrecht Dürernek a kultusza és Dürer közismert ötvös képzettsége is.

9 A 19. század második felének kiállításain iskolázódott az az új generáció, melynek jeles képviselői szakmai publikációikban megalapozták a magyarországi ötvösség kutatásának jövendő útjait. Ezek között a kiemelkedő alkotásokról szóló, monografikus feldolgozások között elsősorban az egy-egy jelentős egyházi kincstár emlékeit ismertető munkák a leggyakoribbak. Az ifjabb generációból Pulszky Károly, Hampel József, Radisics Jenő, Czobor Béla írásait kell kiemelni.

10 A történettudomány jelesei a családi, városi levéltárakban felhalmozott kincsek kiaknázásával, lenyűgöző mennyiségű for-