Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)
Tanulmányok - Ács PÁL: A késő reneszánsz meglazult pillérei: sztoicizmus és manierizmus az irodalomban
verte kert, egy szélvész tépázta, romladozó ház közelképétől indul, és a világ — „mindenütt való hel" — bús, örömtelen állapotrajzán át az országban tomboló háború borzalmaiig jut el az első rész gondolatsora. A második egység a Katonaének imitációja, a vitézi élet dicsőítése. A befejezésben a vers viszszakanyarodik a bevezető rész mélabús gondolatsorához, melyet a habzó, viharos tengeren vergődő gálya allegóriájából kibontott sztoikus konklúzióval zár. A költemény keretdarabjai és a közbülső Balassi-imitáció között kétségkívül nyugtalanító a feszültség. Egyes értelmezők „áthidalhatatlan hangulati ellentétről" beszélnek, 88 mások szerint valójában a műegész által igazolt, koherens ellenpontozásról van szó. A Balassi világából idecsöppent életképek az elmúlt időkhöz, a visszahozhatatlan „reneszánszhoz" tartoznak, valós versbeli értelmük csakis a keretszakaszok melankolikus jelen ideje felől közelíthető meg. „Elváltozott idők, háborgó esztendők / különbségeket hoznak". A vers szorosabb olvasata alátámaszthatja a spekulatív szinten gyakran megfogalmazott distinkcióit. Hiszen maga a Rimay-szöveg is súlyos, már-már irracionális ellentétet jelez a kétféle mentalitás, a mindent elöntő „kedvetlenség" és a vitézek „jó kedve" között: „Táborban hideg szél / az nap melegével / hol hidegít s hol hevít, / éhséggel szomjúság, / s nagy nyughatatlanság / mindentől kedvetlenít, /mégis az vitézség / az harcra buzdul s ég, / ha kit az tisztesség szít. // Katonaszerszámban, / jó lovaknak hátán / vitéz iffjak forgódnak, / az jó hírért, névért / és az tisztességért / jó kedvvel vagdalkoznak, / arra, ami nehéz, / s az szép böcsület néz, /szívek szakadva futnak." Egyetlen, határozott önreflexióról árulkodó szó - „mégis" - elegendő ahhoz, hogy áthidalja a versrészek hangulati ellentéteit. A vitézek „jó kedve" minden bú, bánat, keserűség, nyugtalanság ellenére, mégis áthatol az általános kedvetlenségen. Hogy miért? Mert ez az egyetlen érték az, ami megmaradt még ebben az elkorcsosult világban. Rimay versében a hősi erények nem valamely magasabb cél képviselete miatt értékesek, mint Balassinál. Értékük önérték. A „jó kedv" önmagába záródó értelme nem szorul igazolásra. A sztoikus erény nem igényel jutalmazást: „Magadot magadnak ád meg az bölcseség" — írja Rimay. 89 Ahol a káosz uralkodik, ott a legkiválóbb hőstett, az önfeláldozás is „elveszti tett nevét", és puszta jellé változik. A Katonaének sorait variáló versrész ekként végződik: „Vérrel felkölt napra, / hadakozó óra / sokaknak vesztére tér, / akármely jó hópénz, / kit az hadban felvessz, / mind megérdemletted bér, / sőt az halálos zsold, / mint rosszul szántott hold, / Ha sok is, keveset ér." A hazáért hozott áldozatok hiábavalósága nemcsak Balassi versét, hanem magát Balassit is megidézi, akinek éppen ezekkel a mélabús megfontolásokkal állított emléket Rimay a Balassi-epicédiumban. 90 A tanítványa versében megszólaló költő hazáját nevezi „árva puszta hajléknak", az Ez világ, mint egy kert... kezdetű Rimay-vers megfogalmazásához hasonlóan: „O mint romlandó ház, / Elveszendő szállás, / Jóktúl üresült rekesz." A párhuzam magától értetődő. Rimay Epicédiurm szerint nem az Esztergom alatt szerzett seb, hanem a haza kínjai ölik meg Balassit: „O, vezértől fosztott, / rossz tanácsra osztott, / árva, puszta hajlékom, / reménségével csalt, / s bolondságtól áltfalt / testnyugotó árnyékom, / ha tér meg nyavalyád, / hol gondodhoz az lát, /Ki nőtt fel csak játékon?" 91 Elegidia et Poematia epidictica... Uppsala 1631 (Budapest, Országos Széchényi Könyvtár) Az Epicédium és az Ez világ, mint egy kert... Balassijának reményvesztettségében voltaképp Rimay „tragikus" világlátása mutatkozik meg. A múlt és jelen idősíkjai között feszülő ellentétet tehát maga Rimay János élezte ki. Rimay manierizmusát tehát elsősorban a Balassira vonatkoztatott melankolikus lírai reflexió révén lehet megragadni. Rimay költészete egyértelműen antikizáló, késő reneszánsz karakterű. 92 A költő humanisztikus indíttatása ellenére elsősorban az anyanyelv fejlesztését, retorikai kiművelését, az udvari jellegű elitkultúra ápolását tartotta szem előtt. Ebben mestere, Balassi Bálint példáját követte, ám saját alkotói gyakorlata lényeges vonatkozásban eltér a Balassiétól. Ez tette lehetővé a Balassi teremtette magyar reneszánsz költészet plasztikus megkülönböztetését a Rimay-féle manierizmustól. Többen úgy látták, hogy már Balassi kései verseiben — a halk rezgésű, reménytelen lélekállapotot mutató Célia-ciklusban - manierista sajátságok mutatkoznak. 93 Ez a nézet nem vált széles körben elfogadottá. Rimay életműve viszont szinte minden vonatkozásban megfeleltethető volt az európai manierizmusról kialakult elgondolásoknak. Justus Lipsius tanait követő sztoikus beszédtárgyai, rezignáltsága, hajlama az önostorozásra, erős reűektáltsága, széttöredező kompozíciói, szerelmi költészetének rafinált intellektualizmusa, a morbiditás határait súroló tropikája, rímtechnikai újításai, a vizuális kultúra iránti nyitottsága, az embléma műfajban való jártassága, 94
