Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)
Tanulmányok - Ács PÁL: A késő reneszánsz meglazult pillérei: sztoicizmus és manierizmus az irodalomban
Antiquitatis stúdium. Zsámboky János: Emblemata. Antwerpen 1564 (Budapest, Országos Széchényi Könyvtár) is tanulmányozták a legkülönfélébb felekezetű csoportosulások, és ez egyáltalán nem állt ellentmondásban a 17. században fellendülő természettudományos érdeklődéssel. A manierista írásművek szerkezetét a részelemek összefüggéstelen, laza halmazaként szokás bemutatni. Ez a nagyfokú strukturálatlanság megfelelhet a manierizmus feltételezett világképének, melyben a reneszánsz harmónia helyén a diszharmónia uralkodik. Többen rámutattak egyszersmind arra, hogy nincs a reneszánsz irodalmi alkotásokat egységesen rendező elv, valamint arra is, hogy sokszor a bizonyos szempontból manierisztikusnak ható szövegelemek harmonikus, zárt, „tiszta reneszánsz" szerkezetben jelentkeznek. 63 A kutatók egyetértettek abban, hogy a manierizmus az európai udvari civilizáció része, amely az egyházi és a népi kultúrával csak laza szálakkal érintkezik. 64 A manierista alkotások műnyelvét exkluzív elitközönség számára megfogalmazott kódolt üzenetként értelmezték. Az ornátus, azaz a stílus vonatkozásában leginkább a manierista írók metaforák iránti vonzalmát tartották jellemzőnek. Noha a metaforaképzés az irodalmi szövegalkotás általános jellemzője, a késő reneszánsz művekben valóban gyakoriak az artisztikus effektusok; ez volt a színlelés művészete, az ars dissimulandiJ' 5 Konszenzus alakult ki a tekintetben, hogy a mesterkélt metaforák bizonyos fajtái: a concettók, vagyis a kimódolt látszatellentmondások (pl. tüzes jég, keserű méz stb.) azok az alakzatok, amelyek leginkább jellemzik a manierista költészetet. 66 Az efféle oxymoronok azonban már a középkori lírában is elterjedtek (elég itt Charles d'Orléans herceg költői versenyt indító mondatára utalni: „Szomjan halok a forrás vize mellett", melyet a tornát megnyerő Villon így folytatott: „Tűzben égek, és mégis vacogok..." stb.). A concettók elszaporodása Giambattista Marino (1569—1625) költészetében voltaképpen archaizmus: a trubadúrlírához, a középkori hagyományhoz való visszanyúlás eredménye. Ezt a középkorias, ha tetszik: reneszánszellenes, antihumanista költői technikát nevezték előbb marinizmusnak, később manierizmusnak. Való igaz, hogy a 16. századi olasz költészet, szembefordulva a 15. század latin humanizmusával, az udvari típusú, vulgáris nyelvű középkori műfajokat: a lovageposzokat és a szerelmi lírát favorizálta. 67 Az ilyen jelenségeken alapulnak azok a nagyszabású ellentétekben gondolkodó kultúrtörténeti koncepciók, melyek mind a manierizmus, mind a barokk keletkezését valamiféle antiklasszicizmusra vezetik vissza. 68 Ám az antiklaszszicizmus sem nevezhető újdonságnak, hiszen már a görögség irodalmi ízlését is megosztotta az antitézisekben gazdag asianizmus és a szűkszavú atticizmus ellentéte, ami a ciceroniánus stílus körüli vitákban élt tovább. Mégsem jogos emiatt „ókori manierizmusról" beszélni. 69 A manierista irodalom fogalmának képzőművészeti eredetével magyarázható az a közvélekedés, hogy a korszak legjellegzetesebb műfaja az embléma, amely kép és szöveg egymásrautaltságán alapul: vizuális „rejtvény" és szövegbe foglalt „megfejtés". 7 " Mivel a reneszánsz emblematika kétségkívül sok szállal kötődik a titokzatos konceptusként elképzelt egyiptomi hieroglifákhoz, a manierista emblémaköltészetet a hermetikus tradíció legkifejezőbb megnyilvánulásaként tartották számon.' 1 A késő reneszánsz emblematika fogalomköre fokozatosan tágult, a düreri furor melancholicus jegyében magába ölelve az enervált artisztikum és a kreatív önreflexió legváltozatosabb megnyilvánulásait. Lassanként a művészet hagyományos eszköztárának java része — szinte az ikonográfiái és frazeológiai tradíció egésze - emblematikusnak minősült. „Ez az új nyelv hamarosan kibővült a középkori herbáriumok, bestiáriumok, lapidáriumok szótárával, és képesnek bizonyult arra, hogy magába szívjon akárhány új, önkényesen kitalált alakot. Mindezt később »emblemairodalom« gyanánt kodifikálták" - írja Erwin Panofsky. 72 Idővel tisztázódott, hogy az embléma műfaj mégsem kapcsolódik egyértelműen a hieroglifákhoz. Az sem kétséges, hogy ezt az antik gyökerű alkotástechnikai eljárást az itáliai reneszánsz művészek már a 15. század végén elsajátították, és még a barokk kor legvégén is széltében alkalmazták. A leghíresebb emblémáskönyvek, köztük Andrea Alciatié (1551) és Zsámboky Jánosé (1564) 73 meglehetősen koraiak: nem a manierizmus, hanem az „érett reneszánsz" idején jelentek meg, és még így is jó félszázaddal az embléma-divat elterjedése után születtek. 74 Épp ezért nagyon nehéz meghatározni a manierista emblémaművészet specifikumát. A manierista concettóra vonatkozó megállapítások fényében a korszak esztétikáját a neoplatonizmus egyik népszerű ágazatából származtatták. Francesco Patrizi (1529—1597) olasz filozófus Aristotelést bíráló radikális platonizmusát (Delta retorica, 1562; Deila poetica, 1586) azonosították a manierizmus „poétikájával". 75 Patrizi a költőiség lényegét szövegen, formán túli „ideákban", „belső formákban" igyekezett megragadni, összhangban azokkal az irodalmi törekvésekkel,
