Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)

Katalógus - XI. ÖTVÖSMŰVÉSZET MAGYARORSZÁGON

A korona alatt PM betűket ábrázoló mesterjegy több, a 17. század utolsó harmadában készült erdélyi ötvöstárgyon is fellelhető. A korona (Brassó neve latinul, Kronstadt németül) a kora újkor brassói ötvösök jegyében aló. század vége és a 18. század eleje között szerepel, mintegy a céhes hitelesítőjegyet helyettesítve. A PM mester által beütött különböző jegyek nem egyetlen beütő nyomai. Három különböző ponc, a két betű és a koronaábrának a tárgyba ütésével jelezte a mester munkáit. Az egykor valószínűleg nagyon gyakori, tucatnyi vagy annak többszöröséből álló pohár sorozatok ritka, egészében fennmaradt emléke. A nürnbergi ötvösség nyomán vált népszerűvé az azonos formájú, de sorozatban kisebbedő, egymásba illeszthető edények típusa. A 16. század végi sorozatok még a tölcséres, karcsú, szájpereménél erőteljesen kihajló edényekből álltak (vö. ismeretlen mester terve pohár-sorozathoz; Wolfenbüttel, Herzog August Bibliothek. Közli: ANGERER 1985, 132, 5. kép). A 17. század elejétől azonban a fölfelé egyenletesen bővülő, enyhén kúpos pohárforma válik általánossá, mint „egybejáró pohár, Häufebecher". A források alapján e típus gyakori volt a Magyar Királyság és Erdély előkelőinek tárházában. A Teleki—Vér-címereket viselő sorozat mellett egy Kornis István—Gyerőfi Borbála címeres sorozat is fennmaradt a 20. századra (Michael Hossmann, nagyszebeni ötvös műve. Egykor Herzog Mór Lipót tulajdonában. Ezüstkiállítás 1921, 392. sz.; Erdély 1931, 146. sz., XI. tábla). Ez az 1721-ből származó, nyolc pohárból álló sorozat is jelzi, niilyen hosszan továbbéltek a 17. századi formák az erdélyi ötvösségben. KE XI-95 Pohár DB jegyű mester, 17. század vége Részben aranyozott ezüst, vert, vésett; m.: 11,8 cm; talpátm.: 5,8 cm Szájpereme alatt vésett címerek: „SEREDI CLARA ANNO DO(mini) 1692" és „KENDEFI PAL ANNO DOM(ini) 1692" körirattal Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Otvösgyűjtemény, ltsz.: 1939.29. KE XI-96 Pohár DB jegyű mester, 17. század vége Részben aranyozott ezüst, vert, vésett; m.: 16,6 cm; talpátm.: 8,3 cm Szájpereme alatt vésett címerek „BVICSESTI SARA 1685 SZÉKELY LASZLO 1685" köriratokkal Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Ötvösgyűjtemény, ltsz.: 1874.133.1. KE TÁLAK, TÁNYÉROK A középkorban az étkezéshez használt „személyes" tányér, melyre az elfogyasztandó ételt helyezték a szikkadt kenyérből készült ,,

tranchoir, bread trencher, Brettchen" volt. Formájuk lehetett szögletes vagy kerek. Az ezüsttányérok elterjedése után sem tűntek el teljesen a használatból ezek fából készült változatai. Erre a fennmaradt emlékek és az ábrázolások között is találni tanút. Az ezüst-, óntányérok mellett a magyarországi és erdélyi udvarokban is használtak fatányérokat a 16—17. század folyamán, bár nem az úr asztalánál.

1 Az összeírások alapján az látszik, hogy az ezüsttálak, ezüsttányérok mint asztalneműk kifejezetten a luxustárgyak kategóriájába tartoztak. Középnemesek, de akár nagyobb birtokos családok tagjainak hozományában, hagyatékában gyakran egyáltalán nem szerepelnek „tálak, tányérok", másfajta ezüstnemű viszont igen (poharak, kupák, kannák).

2 Általában azoknak voltak ezüsttálaik és -tányérjaik, akik ezüstből készült mosdókészlettel is rendelkeztek. Ahogyan csak a legelőkelőbbek ittak ezüstedényekből, úgy az ezüsttálak, -tányérok is elsősorban az úr asztalánál ülőknek jártak. A 17. század második felében azonban már számos magyar főúr és az erdélyi fejedelmek udvarában is voltak nagy ezüsttányér-készletek. Ezek legtöbbször tucatnyi, vagy ennek többszörösét kitevő számú ezüsttányért, „tangyert", „talnyert" és tálat jelentettek. A 17. század elején Thurzó György és Bethlen Gábor tulajdonában találni nagyon sok ezüsttálat. A század folyamán Esterházy Miklós, Nádasdy Ferenc tárházában, I. Rákóczi Ferenc árváinak és Thököly Imre ezüstneműi között találunk nagyobb készleteket. A 17. század második felében sokkal nagyobb mennyiségben fordulnak elő ezüsttálak és -tányérok az inventáriumokban a „kinnjáró" edények között, mint korábban. Az ezüsttányérok mellett azonban akár a legelőkelőbbek háztartásában is sok ónedényt használtak, általában ugyanolyan típusúakat, mint az ezüstből készültek. A főrangúak városi házainak ingóságai között mindig csak óntálakat, -tányérokat említenek.

3 Az ezüstedényt nem a városi házban tárolták, a használati művek pedig az úrral együtt „mozogtak". A tálakkal, tányérokkal gyakran együtt említik az ezüstvagy óncsészéket is. Előfordul, hogy mindezeket közösen tárolták a „táltokban".

4 A sülteket, a pecsenyét is ezüsttálon tálalták. Ezek megnevezése azonban változik: tálnak és tányérnak is hívják őket: „két öreg ezüst rostélyos tányér pástétom alá való, magam s szegény asszony címere rajta".

3 „Vas, pecsenye alá való tál, hosszas".

6 Nehezíti az egyes tál- és tányérfajták közötti különbségek meghatározását, hogy „kinnjáró" tányérok nemcsak a magyar, de az európai emlékanyagban is rendkívül ritkák. Minden bizonnyal elhasználódtak, megsérültek, így végül beolvasztották, újraformálták a belőlük nyerhető nyersanyagot. A kisebb tálak is viszonylag mély öböllel és keskeny peremmel készültek. A nagyobb méretű tálak átmérője 30 és 31,7 cm, a kisebbekké 19,3 és 22 cm között mozog. A nagyobbakat a német szakemberek úgynevezett „Decksilber"-nek, „Döckhsilber"nek tartják, azaz olyan tálnak, melyekkel azt a tányért takarták le, melyben az ételt vitték fel a konyháról az „ebédlő palotába", azaz az étkezés színhelyére.