Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)

Tanulmányok - PÁLFFY GÉZA: Szétdarabolódva a közép-európai kultúrkörben

Végül, de nem utolsósorban a Magyar Királyság közel fél­ezer éves középhatalmi szerepének köszönhető politikai súlya, tekintélye és reprezentációs ereje sem szűnt meg egyik pillanatról a másikra. Ezt kiválóan igazolja, hogy I. Ferdinánd és utódai uralkodói titulatúrájában az ország igen előkelő po­zícióba, a második helyre került. A Magyar Királyság tehát a Habsburg Monarchián belül rangban a Német-római Csá­szárság után és a Cseh Királyság előtt állt! De ugyanerről ér­zékletesen tanúskodtak az oly beszédes ceremóniák is: I. Ferdinánd 1565. augusztus eleji bécsi temetésén például a Habsburg Monarchia három országcsoportjának rangsorát világosan jelezték a ravatalra (castrum doloris) helyezett hatalmi jelvények. Míg a legelőkelőbb, középső helyet a császári ko­rona, a birodalmi alma, a jogar és a kard foglalták el, a magyar felségjelvények ezek elé a második, a cseh hatalmi szimbólu­mok viszont hátulra, a harmadik helyre kerültek. Mindezek a szertartás résztvevői számára szemléletesen mutatták, hogy a Magyar Királyság a Habsburg Monarchia második országa lett. A Magyar Királyság monarchiabeli előkelő helye ellenére vitathatatlan ugyanakkor, hogy a magyar politikai elit számára az 1526 előtti helyzethez képest a Szigetvár elestével (1566) és az Erdélyi Fejedelemség létrejöttével kialakult állapotokat nem volt könnyű tudomásul venni. Az önálló és többnyire magyar nagyurak által Budáról irányított magyar középhata­lom, különösen pedig Hunyadi Mátyás visszavágyott dicső­séges országlása, illetve a Habsburg Monarchián belüli ugyan előkelő pozíciójú, ám központilag Bécsből irányított állam­töredék között tetemes különbség volt. Bár kissé túlozva, ám joggal írta kereken 45 esztendővel a mohácsi csata után az elfogultsággal nehezen vádolható külső szemtanú, a bécsi csá­szárvárosban székelő velencei követ: „Ami Magyarországot illeti, minden bizonnyal ráillik ez a [vergiliusi] verssor: »Csak voltunk trójaiak,a múlté Ilion [Trója].« [Azaz Magyarország] hallatlan nagy szerencsétlenségbe és nyomorba taszíttatott. Nemcsak egy királyságból, hanem a kereszténység első ki­rályságából (amelynek királya korábban vetekedett a francia királlyal),királyságból — mondom — »tartománnyá« süllyedt." Ez az állítás nagyrészt annak ellenére is igaz volt, hogy a monarchián belül a Magyar Királyság bírt a legnagyobb ön­állósággal. Sőt az egész kora újkor folyamán a Német-római Császárság határain és szervezeti keretein kívül továbbra is önálló királyságként működött. Mint a magyar politikai elit 1652 nyarán is hangoztatta: „Magyarország független ország, és a Birodalomhoz semmi köze sincsen." Miközben azonban a magyar állam — Csehországgal ellentétben — sohasem vált sem a Német Birodalom, sem az osztrák örökös tartományok részévé, a Habsburg Monarchiának kétségkívül szerves része lett. Paradox módon pedig - még mindig számottevő területe mellett - éppen az egyre fenyegetőbb oszmán hódítás miatt és gazdasági jelentősége okán a monarchiának olyannyira fontos tagjává vált, hogy had- és pénzügyeinek központi igaz­gatásáról, valamint gazdasági életének ellenőrzéséről a Habs­burg politikai és hadvezetés Közép-Európa védelme és élelmezése érdekben nem mondhatott le. Ám ebben a köl­csönös egymásrautaltságban a Habsburg udvar is igen jelen­tős anyagi-katonai áldozatokra, illetve politikai kompro­misszumokra és lemondásokra kényszerült. Az új Habsburg nagyhatalom fennmaradása, másként fogalmazva: Közép-Eu­rópa sorsa ugyanis nem csekély mértékben a megmaradó Magyar Királyság jövőjétől függött. Buda 1541. évi elestét követően ugyanis már a rezidenciaváros és a monarchia köz­ponti területei is egyre komolyabb veszélybe kerültek, hiszen Bécs alig 200 kilométerre feküdt az 1543-ban elesett Eszter­gomtól. A Szent István-i állam három részre szakadása tehát egész Közép-Európa jövőjével szoros összefüggésben állt. Összetartó vallási, kulturális és művészeti kapcsolatok: három részre szakadva az európai kultúrkörben A területi szétdarabolódás és a részben átalakuló gazdasági viszonyok dacára az egykori három magyar országrész kö­zött igen szorosak maradtak a vallási, kulturális és művészeti kapcsolatok vagy legalábbis ezek jelentős része. Paradox módon, ám Közép-Európa szerencséjére ez annak ellenére is igaz volt, hogy Magyarország jelentős nagyságú középső te­rületei 1566 után egy olyan birodalom, az oszmán világhata­lom részévé váltak, amelynek szultánjai a 16. század elejétől már az iszlám szent városait (Mekkát és Medinát) is birto­kolták, maguk peciig az iszlám vallási és világi vezetői voltak. De az Erdélyi Fejedelemség — jóllehet az oszmánok akaratá­ból jött létre, és a nemzetközi erőviszonyok miatt a 17. szá­zad végéig sajnos elkerülhetetlenül vazallusi státusba kény­szerült - vallási, kulturális és művészeti téren sohasem lett sem az iszlám kultúrkör, ám még az oszmán világ része sem. Noha újabb magyar történeti összefoglalók is többször vé­lekednek úgy, hogy a 16—17. században a magyarság számára „három ország — egy (magyar) haza'Tétezett, ez a megállapí­tás politikai és katonai szempontból nem állja meg a helyét. Bár már a korszak királysági és erdélyi politikai elitje is ne­hezen fogadta el, ennek ellenére a valóságban — mint láthat­tuk — mind a Magyar Királyság és a török hódoltság, mind a királyság és a fejedelemség között politikai-katonai határvo­nal alakult ki. Annak ismeretében persze, hogy a megmaradó Magyar Királyság a Habsburg Monarchia fontos és előkelő része, az újonnan kialakult Erdélyi Fejedelemség pedig az Oszmán Birodalom éppen a Habsburgok államközösségével szemben létrehozott vazallusa lett, ez teljességgel érthető. Mindezen nem változtat az sem, hogy Erdélyben a Porta jóváhagyásával mindvégig magyar fejedelmek uralkodtak, akiknek az oszmánok a belpolitika irányításában szinte telje­sen szabad kezet adtak. Mint 1570 nyarán Liszthy János veszprémi püspök frappánsan megfogalmazta: János Zsig­mond erdélyi fejedelem „a magyarok előtt szeretetben áll, mivel magyar származású, magyar nyelven beszél és állandóan köztük él". Ennek a királysággal, sőt Közép-Európa külön­böző régióival megmaradó vallási és kulturális kapcsolatok szempontjából kiemelt jelentősége volt. A Magyar Királyság politikai elitje és Habsburg uralkodói ráadásul Szent István birodalmának három részre szakadását, az ország középső területének oszmán megszállását és a Par­tiummal kiegészült Erdély kényszerű elszakadását még hosszú idő múltán is csak időlegesnek tekintették. Ezzel magyaráz­ható, hogy a magyar uralkodók a törökök által megszállt te­rületeken is adományoztak magyar nemeseknek birtokokat, illetve hoztak a magyar diéták e területekre vonatkozó tör-

Next

/
Thumbnails
Contents