Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)
Tanulmányok - PÁLFFY GÉZA: Szétdarabolódva a közép-európai kultúrkörben
Magyarország a 17. században. Felekezeti megoszlás, iskolák vényeket. Ugyanők a törökök által meghódított területek püspöki címeit és egyházi javadalmait is folyamatosan adományozták híveiknek, de természetesen az elveszett Erdély és a partiumi Várad címzetessé vált püspöki tisztségeit is betöltötték. A kényszerűségből az oszmánok vazallusállamává vált egykori keleti magyar tartományt ugyanis továbbra is a Magyar Királyság csupán időlegesen elvesztett területének, azaz a Magyar Korona tagjának (lat. membrum regni et Coronae Hungaricae) tartották, sőt ezt rendszeresen hangoztatták. Ezért ezt így tudták még a bécsi Habsburg udvarban székelő velencei követek is (Transilvania essendo provincia et membro prencipale del Regno di Ongaria, 1564). A magyar uralkodók pedig Erdély visszaszerzésére a 17. század elejéig számos, hosszabb távon mindannyiszor eredménytelen diplomáciai és katonai kísérletet (1551-1556,1561-1562,1570-1571,1575,16001605) indítottak. A 16—17. század fordulójának török nagy háborúja (1591— 1606) idején azonban végleg kiderült, hogy az olyannyira vágyott országegyesítés — elsősorban az oszmánok továbbra is tekintélyes katonai ereje és geopolitikai okok miatt - még Erdéllyel sem lehetséges. Szent István birodalma, azaz a Magyar Korona 1526 előtti területe újraegyesítésének távlati céljáról ugyanakkor a magyar rendek és Habsburg uralkodóik továbbra sem mondtak le. Ha nem is „egyféle hazá"-ban és pátria-fogalomban gondolkodtak, a Szent István-i magyar állam vagy másként a Magyar Korona (lat. Corona Hungarica/Hungáriáé) államiságának virtuális egységében és helyreállításában annál inkább hittek. A régi hagyományok továbbvitele egy, a vágyott országegységet egyszer újra meghozó, remélt jövő miatt kiemelkedőjelentőséggel bírt. Sőt a királyság területének fokozatos fogyása és az Erdély visszaszerzésére irányuló kudarcok még erősítették is a magyar politikai elitet abban, hogy Habsburg uralkodóik segítségével mind nemzetközi, mind hazai szinten mindent megtegyenek e fontos hagyomány jelentős szimbolikus erővel bíró továbbvitelében. E téren a dinasztikus-nagyhatalmi és a magyar rendi nemzeti érdekek tehát nagymértékben egybeestek. A Habsburgok közép-európai monarchiájának tekintélyét ugyanis számottevően növelte, hogy 1526 után — ha megfogyatkozva is — nem csupán egy ország, hanem egy régi, kisebb „birodalom" csatlakozott hozzá. Mindezt a császártemetési szertartások mellett szemléletesen érzékeltették a pozsonyi magyar királykoronázások. Az 1526 utáni harmadik Habsburg király, I. Rudolf (1576-1608) még trónörökösként 1572 őszén tartott ceremóniáján a magyar királyi titulatúrának ugyanis már minden egyes királysága külön zászlót kapott. így ezek a Magyar Királyság legfőbb kora újkori reprezentációs eseményén minden magyar nemes és szemtanú számára jelezték: az ország politikai elitje nem mondott le Szent István birodalmáról. Ráadásul a gyönyörű festett zászlókat a koronázások alkalmával a magyar arisztokrácia legelőkelőbb tagjai emelhették a magasba: például 1618 nyarán a magyar zászlót Esterházy Miklós, a későbbi nádor (1625—1645). Sőt szorgalmazásukra a tíz királyi címer már Rudolf magyar királyi kettős pecsétjére is teljes számban felkerült. Emellett gyakran szerepeltek a magyar rendek és nagyurak megrendelésére készült korabeli festményeken, arisztokraták halotti címerein, kalendáriumok címlapjain vagy éppen a nagyszombati egyetem diákjainak tézislapjain is.
