Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Válogatott bibliográfia

és kaptunk néha tanácsot, egyébként teljes szabadságot élveztünk, s vártuk, majd csak átveszi valaki az osztályt. Amikor aztán kizártak a Főiskoláról, semmiféle anyagi lehetőségem nem lett volna a továbbtanulásra, így hát mikor megtudtam, hogy Rázsó Klára szabadiskolát nyit, ahol Vaszary fog korrigálni, rohantam, hátha felvesznek ingyenes növendéknek. Fel is vettek. Csaknem egy évet töltöttem ott, 1934 végétől kb. 35 végéig, vagy 36 elejéig - nem emlékszem pontosan. Végre megismerhettem addig ismeretlen mesteremet, Vaszaryt, nemcsak mint művészt, hanem mint embert is, aki hozzám, személyesen, végtelenül jó volt. (Mert Főiskola előtt néhány hónapig Szőnyi Istvánnál dolgoztam. 0 is ingyen tanított - fizetni nem tudtam volna, de dolgoztam érte, amit tudtam, Berda Ernővel mi ketten szállítottuk a képeit, takarítottuk a műtermet, modellt is álltunk, de Szőnyinél éreztem, hogy csak megtűr, mert jó ember, de nem tart tehetségesnek.) Vaszary furcsán, élvezetesen korrigált, a rajzhoz - legalább is nálam - nem nyúlt. Őszintén szólva nem is néztem, mit csinál másnál, csak a személyes élményeimről számolhatok be, mert annyira boldog voltam, hogy végre valaki foglalkozik velem, hogy csak bámultam rá, figyeltem, amit mond, s utána nekiestem a rajzomnak, se láttam, se hallottam. Megállt a hátam mögött és beszélt, beszélt, jól emlékszem egyes szavaira is. „Ne fogjon még hat lovat is a mozdony elé, épp elég dinamikus így is. Férjen el azon a papíron. Legyen egy kicsit nyugodtabb, ráér." „Könnyű neki - gondoltam -, vén már, megvan ez 50 éves is (70 felé járt), én meg már el is múltam 20, mikor legyek nagy művész?" „Semmi sem olyan fehér, mint a papír, hiába tesz rá cinket, kremzit, akármit. Csak az világít igazán, ahová semmit nem rak. S egyáltalán, mért nem fest olajjal, kérem?" „Nem szeretem" - mondtam dühösen. Látom, ahogy a vastag szemöldöke alól a barna szemével rám néz. „Szelepeket kell alkalmazni", morogta és legközelebb, mikor bejött, megállt mögöttem egy vékony, szőke férfival, és szó nélkül rám bökött, aztán kiment. Szünetben az az ember megfogta a rajzomat, női akt volt, félíves, pasztell. „Pataki vagyok", mondta, „nekem adja ezt öt pengőért?" Rohantam Erdélyihez az öt pengővel, és 50 fillér híján, amin édességet vettem, az egészet olajfestékbe fektettem, helyesebben port vettem és olajat, meg üres tubusokat, amibe a festéket töltöttem - így többre futotta. Mikor a legközelebbi korrektúránál látta, hogy olajjal festek, de papírra „Vászonra már nem telt?" kérdezte Vaszary, „micsoda gazember ez a Pataki, mennyit adott?" „Ötöt, és köszönöm szépen." „Ad az majd többet is" - mondta. Felajánlottam, hogy takarítom a műtermet, ha már fizetni nem bírok a tanításért meg mindenért, de a mester csak nézett mogorván, nem is válaszolt, de a következő alkalommal letett a bakra egy összegöngyölt tekercset - 5 db 60 x 100-s vászon volt, köztük egy feketére alapozva, egy másik szürkére. „A feketére fessen fehérrel", közölte. „Csak azt, ami fontos az akton, ne azt, ami fehér rajta. Úgy, mintha rajzolna." A képet eltoltam, legalább ötször törültem le, a szép, fekete alap folyton maszatosabb lett. Kétségbeesetten tapasztaltam, hogy ez nekem nem megy. A mester csak annyit mondott: "Hüm. Mert ha színesen fest, szétdarabolja a mozgást. Kevés szín legyen, de az világítson." És ettől hirtelen megértettem, hogy mit akar. Eszembe jutottak a Vaszary-képek villogó fehérei, pirosai, amik még a gyöngébb képein is elevenen éltek, és a kiugrasztott kevés szín elementáris hatása. De a fekete alappal való kudarcom elcsüggesztett. Harmincöt év telt belé, amikor hirtelen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, feketére mázoltam a vásznat, és nekiestem fehérrel, ezüsttel és arannyal. Nem jutott akkor eszembe az a régi, összemaszatolt vászon. Csak most, hogy felidéztem Vaszary okos jóságát, ahogy nem sajnálta tőlem azt, amit tudott, s arra akart vezetni, amit kisejtett a handabandázó taknyosból, aki voltam. Még el kell mondanom, hogy bizonyára Vaszary további noszogatására Pataki újabb képeket akart venni tőlem. Sajnos, ez a kísérlet balul ütött ki. Mert felajánlott nekem 20, húsz! Húsz! pengőt egy tíz lapból álló erotikus sorozatért, darabonkint húsz pengőt, elképzelhetetlen összeget, a felével is elindultam volna Párizsba. Sajnos, a megbízást tapasztalatok hiányában nem tudtam vállalni. Két napig kétségbe voltam esve, de hát hiába. Mai eszemmel tudom csak felfogni, mit jelenthetett Vaszarynak, hogy kitették a Főiskoláról 66 éves korában, s hogy Rázsó iskolájában korrigált élete utolsó éveiben. Egy magániskolában, ahol maximum 15-20 növendék volt. Köztük a dolgok természeténél fogva olyanok, akik minden komolyság nélkül be-bejártak, mert az érdekes, festeni tanulni a nagy művésztől, aki méghozzá botrányosan távozott a Főiskoláról, hehehe, az elülkötő miatt, hehehe. Vaszary szabálytalanul járt be persze, néha két hétig se láttuk, néha hetenként kétszer is bejött. Nem tudom, hogy fizetett-e neki Rázsó Klára, vagy ő alkalmazta-e Rázsót műteremvezetőnek, ez nem tartozott rám, s akkor persze eszembe se jutott, hogy egy valódi művész más is lehet, mint halandók közt járó isten. Pedig az felnyithatta volna a szememet, ahogy a műterem melletti kis szobában állt, s nézett ki az ablakon. Hatalmas, széles háta félig eltakarta a kis ablakot, többször is belestem rá, úgy állt mindig, háttal a szobának, elnézve a tetők fölött, ahogy alul zúgott a Rákóczi út akkor is nagy forgalma. Valahogy fájdalmas látvány volt, a háta mögött csevegő, cigarettázó Rázsó Klárival. Iszonyúan ellentétes volt azzal, ahogy a rajztáblák mögött széles gesztusokkal, színesen, élénken magyaráz, s mindenről beszél, a tenger színéről, a Sixtuskápolnáról, arról, hogy sok az autó (1935-36!), s hogy egy festőnőnek éppúgy nem lehet szép a keze, mint ahogy énekesnőnek nem lehet karcsú dereka. Ez csak egy szerszám, érti, mondta egy kolleganőnek, aki törülgette az ujjait, gondosan. Aztán, 1936-ban én megint lebuktam, s mire visszakerültem, már se Rákóczi úti műterem nem volt, se Vaszary. Sohasem mondhattam meg neki, mennyire szerettem volna, ha merem szeretni. Szántó Piroska: Vaszary Jánosról. MTA MKi Adattár, MKCS-C-l-73/1/1-5 1 1933 májusában a baloldali szervezkedéssel vádolt Széli Jenő és társai perének elítéltjei között volt József Attila, Rajk László és Lossonczy Tamás is. 2 Valójában Karafiáth Jenő kultuszminiszterről (1931-1932) van szó. a modelleknek ún. Karafiáthtrikókat kellett viselniük. 3 Vaszary növendékei voltak 1934-ben: Ábrahám Kató, Érdi Aladár, Vajda Ferenc, Radies Elemér, Major József, Spindler László, Zsuppán János, Gerley Dezső dr., Kontraszty László, Koppány Éva, Tolnaffy Róza, Bihari Aranka, Nemes Magda, Bálint Endre, Szántó Piroska, Petró János, Neuhaus Tibor, Bathó Gizella, Stein Lajosné, Máthé Gábor (három név nem olvasható). Rázsó Klára és magániskolái növendékeinek levele Vaszary Jánoshoz, 1934. nov. 28. MTA MKI Adattár, MDK-C-l-10/2315. LŐRINCZ GYULA Mióta Párizsban vagyok, egyre többet és többet foglalkoztam Veled, régi jó tanárom, mesterem. Az egyik pesti napilap hasábjain húsvét napján olvastam aggódó cikkedet a magyar képzőművészet sorsáról, jövőjéről

1 és elhatároztam, hogy szerény soraimmal felkereslek, de sajnos közben megjött a halálod híre. Elmentél. Mi mesterünket vesztettük el Benned. Távozásoddal sokkal-sokkal szegényebbek lettünk, és vajon ki tudja lemérni, hogy mekkora veszteséget jelent ez a magyar képzőművészetnek? A magyar művészeti élet legfontosabb, legfelelősségteljesebb posztjain állottál több évtizeden át. Tudásod, tehetséged, súlyod elháríthatatlan akadályt jelentett a reakció támadásaival szemben. A korszerű, modern képzőművészet bástyáiban Te tartottad kezedben a zászlót, aggódva, féltve, de elszántan, mert nagyon helyesen láttad, hogy nem kisebb dologról, mint a magyar művészet életéről vagy haláláról van szó. Nem ismerem halálod okát és körülményeit; lehet, hogy hirtelen jött, és nem is készülhettél a tragikus pillanatra; lehet, hogy érezted, tudtad, hogy szomorú végzeted közel van, mert utolsó cikked úgy hangzik, mintha a magyar művészet testamentuma volna, és ezért idézlek: „Tudom, hogy a panasz, vádaskodás, sőt számonkérés ideje is lejárt - ám, ha a kultuszkormány most sem tartja eléggé válságosnak a művészet