Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Válogatott bibliográfia

helyzetét: rövid időn belül tarthat felette egy megrázó és felejthetetlen búcsúztatót. A magyar művészet sorsát az anyagi és erkölcsi csőd fenyegeti. A felszámolás a Ferenc József-i kor szellemi hagyományai és a maholnap éretlen eszméi között most történik. Hogy melyik oldalon harsan fel a győzelmes kürtszó, nem kétséges: de az új jelszavak kikiáltói soraiban épp úgy lesznek tömegesen sebesültek és rokkantak, mint a letűnt korszak hitvallói között. Ebben a csörömpölésben - hisz igazi vezérek hiányában ez a tülekedés harcnak alig nevezhető - művészetünk balsorsa áll legközelebb hozzánk. A művészet tekintélye alábbszállt, sőt megalázott. A művészet ma a kultúra Lázárja - ha ugyan nem balekje... ... A politika fülsiketítő lármájában senki sem veszi észre művészi kultúránk hangtalan, néma összeomlását. Végzetes helyzetünk azonban nem a művészet benső lényegéből fakad, hanem inkább társadalmi vonatkozásaiból... ... Nem vagyok kishitű, de elszorult szívvel kérdezem, hogy a fiatalok épp úgy, mint az öregek, képesek lesznek-e a sokszor nagyon nehezen megszerzett művészi nívót megtartani. Az első súlyos csapást kétségtelenül a modern művészet kapja. Nem támaszkodhatik ugyanis oly kipróbált, hagyományokkal alátámasztott rétegekre, mint a konzervatív irány, valószínű tehát, hogy ellenségei fel fogják használni az alkalmat, hogy - ha lehet végezzenek vele." Talán végtelenségig minden sorodat idéznem kellene, hiszen minden egyes szóból a magyar művészetbe vetett hited, kétségbeesésed és féltő reménykedésed sugárzik. Nem fűzött Hozzád különösebb barátság, de kevesebb sem, mint általánosan növendéket jó mesteréhez. Emlékszem önzetlen korrektúráidra a keddi és pénteki délelőttökön az Epreskertben. Jól emlékszem fanyar arckifejezésedre, amikor 1932-ben „félreállítottak". Tanársegéded voltam, amikor egy szerencsétlen, balkezű kultuszminiszter elmozdított tanári állásodból. Keserű volt a pohár - nem azt érdemelted. Hiszen több mint egy évtizeden át ki vette komolyabban művészetpedagógiai hivatását az Akadémián, mint Te? Te, aki ifjú növendékeid esetlen vonalai előtt oly komolyan, kritikusan állottál. Te, aki úgy vigyáztál az ifjú hajtásokra, hogy minél eredetibb és gazdagabb gyümölcsöt teremjenek a magyar művészet oltárára. Hogy fájt még a formája is az elbocsátó levélnek. Még ma is fülembe cseng keserű megjegyzésed: „Még a nyomát sem látom ebben az iratban, amit az ember önkénytelenül is mondani szokott, még akkor is, mikor a cselédjét ereszti szélnek: Na, Jóska, vagy Ferkó, Isten áldja - aztán szerencsével járjon!" „Miért?" - kérdezted révetegen, de ki adhatott erre feleletet, ha nem saját magad. Ha elfelejtetted volna, ezen a napon észre kellett venned, hogy állásfoglalást és ellenállást jelentesz. Hogy igenis fájt valakiknek a „díszmagyaros korszak" ahogy mondani szoktad - művészeinek köréből való kiválásod, sőt, az ezek ellen való szakadatlan ágálásod. Fájt, hogy az emberi méltóságot nagyobbra becsülted a méltóságosi címnél. Durva „fogással" elintézettnek, félreállítottnak gondoltak - holott talán akkor ébredtél teljes önmagadra. Ecseted mellé tollat ragadtál, és szóval, írással próbáltad a magyar közvéleményt igazságod mellé állítani. Megkezdődött a sokszor oly reménytelennek látszó kultúrpolitikai harc. Naiv hittel hányszor apelláltál a hivatalos körök, állam, kultuszkormány jobb belátására. Óh, mily kevés eredménnyel! Mi volt az a nagy bűn, amelyért utolsó órádig vezekeltettek? Mert kétségtelen, vezeklést jelentett számodra, hogy életed végéig nem engedtek vissza növendékeid közé. „Széchenyi-féle hazafiassággal telített nyugat-európai kultúrát" hirdettél volt nekik, bűn volt ez?! Lehet, hiszen a nyugat-európai kultúra a demokrácia gyökereit hordozza magában. Sajnos, ez otthon elég nagy betegség, és egyetlen gyógymódja, hogy a hirdetője valószínűleg nem jó magyar, idegen, mint az az Ady volt, és ahogy Te, megboldogult Vaszary János - szintén megkaptad a bélyegzőt - francia voltál. Külön alapos tanulmányt érdemelne festészeted analizálásánál, hogy színeid, ecsetkezelésed, vonalaid lüktetése, temperamentumod és egész lényed, mentalitásod mennyire magyar volt, de rajtad volt a bélyeg, mert felszabadultál és egy egész generációt kimentettél - a magyar nemzeti formától annyira távol eső, de ráerőszakolt - müncheni „fekete festészetből". Megérdemelnéd, hogy a legnagyobb alapossággal sorra vegyük műveidet, de ez alkalommal profánnak tűnne minden kritika. Szomorúbb e nap, semhogy szabadjára engedjük a szót azoknál, akik még ma is szívesen ülnének feletted ítélőszéket - ki csak vádló lehettél. Ma nem dobhatok göröngyöt, innen, oly messze ásott sírodra, álmaid városából, Párizsból, csak szerény soraim küldöm Feléd, és legyen könnyű Néked a drágán megváltott magyar föld. Ló'rincz Gyula: Vaszary János. Üzenet, 1939. 4. sz. 87-89. 1 Vaszary János: Mi lesz művészetünkkel? [Pesti Napló, 1939. ápr, 9. 35.] In: Mezei 1994. 189-191.