Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Válogatott bibliográfia

a város polgársága kikísérje az állomásra. Szegény katonák felvirágozva mentek, mint az áldozati állatok, szólt a zene, éljeneztek az emberek. Nem szerettem hallgatni, meggyötört idegzetemen átszűrődve lélekharang kongásává és halotti énekké változott az indokolatlan ujjongás. Itt-ott szívet tépően őszinte megnyilatkozások tanúi is lehettünk: egy Heiler nevű szerelő 8 éves kislánya jajveszékelve futott a menetszázad után, mely az apját elnyelte; az állomásra érve meg egy öreg parasztasszonyt figyeltem, aki egykedvűen kuporgott a kövezeten, kenyeret majszolt, s csak néhány könny, mely a ráncos arcon lepergett, jelezte, hogy valakit elvittek mellőle: valószínűleg a fiát. Azután jöttek a rettenetes csapások: Béla sógorom, majd Edmund bátyám szép, fiatal, hadnagy fiának hősi halála. Már alig volt rokon, vagy ismerős család, ahol nem sirattak halottat vagy nem aggódtak súlyos sebesültért. Az uram nem volt katona, de sokkal aktívabb természetű lévén, minthogy itthon tétlenül vesztegeljen, önként jelentkezett mint haditudósító, s mint ilyen a sajtóhadiszállással megfordult a különböző harctereken. Később mint népfölkelő az első honvéd gyalogezredhez is bevonult, de miután közben betöltötte 50-ik életévét, mint ilyen a frontra már nem került. Mi háziasszonyok itthon a „hinterlandban" hősiesen vívtuk ezalatt a gazdasági háborút. Az élelmiszerek hiánya idővel csaknem lehetetlenné tette a háztartás vezetését. A legegyszerűbb menü összeállítása is óriási leleményességet igényelt. Akkor találták fel a „garnírozott marhahúst marhahús nélkül", mely állt főtt burgonyából és valami mártásból, vagy „paprikáscsirkét csirke nélkül", t.i. galuska pirított hagymával és paprikával. A háborút követő időben vagyonunk elértéktelenedett. Az uram 1920 őszén tanári állást vállalt a Képzőművészeti Főiskolán, de az egyelőre nem jelentett számunkra semmi előnyt, ellenkezőleg, csak komplikálta az életünket. Itt Tóvároson már csaknem egészen normális életet kezdtünk élni, az uram sok portré-megrendelést kapott környékbeli gazdag családoktól, fűtőanyaggal, élelmiszerrel bőven el voltunk látva, régi cselédemet is visszafogadtam. A fővárosban mindenben hiány volt, főképpen lakást nem lehetett kapni. Egész télen egy albérleti szobában tengődtünk, míg végre a Képzőművészeti Főiskola révén a Horthy Miklós úton egy kietlen öreg házban kaptunk műtermes lakást, melynek plafondja az évek folyamán legalább hatszor ránk szakadt, rengeteg kárt okozva. Csak véletlenen múlott, hogy minket agyon nem ütöttek a nehéz kődarabok. Én nem is tudtam megérteni, hogy az uram miért vesződik oktatással; a fizetés minimális volt, mint általában abban az időben a hivatalnokok javadalmazása. Őt nem is anyagi érdek vezette, hanem az a szándék, hogy modern szellemet hozzon az akadémiára. Három évig működött mint szerződéses tanár, 1923 őszén végre kinevezték, még pedig mindjárt az ötödik fizetési rangosztályba; most már elfogadható fizetést és lakbért kapott, ráadásul a méltóságos címet is. Az 1925. év folyamán végre kiszabadultunk az életveszélyes lakásból, és az akkor újonnan épült Bethlen-udvarba, a számos panama-per révén oly sokat emlegetett állami bérházba költöztünk. A gazdasági élet abban az időben kissé fellendült, műkereskedők és magánosok ismét vásároltak képeket, úgyhogy nemcsak polgári jólétben éltünk, hanem tellett luxuskiadásokra is. Az uram minden évben külföldi tanulmányútra mehetett, én is nyaralhattam a Balaton mellett vagy bármerre, anélkül, hogy nagyon meg kellett volna forgatni a garast. 1931-ben a kissé szűk és nem nagyon megfelelő Bethlen-udvarbeli műtermet felcseréltük egy Vágó építész házában levő alkalmasabb lakással. Még nem is egy teljes esztendeig laktunk ott, midőn egy váratlan esemény kilendített a biztos vágányból, és egyszerre problematikussá tette helyzetünket. Abban az időben megkezdték a 65-ik életévet betöltött állami alkalmazottak nyugdíjazását, de az igazság szerint nem vonatkozhatott a főiskola tanáraira, mert még ma is van rá példa, hogy egy tisztes aggastyán hogy-hogy nem - talán a jő Isten barátja - nem csekély 65, hanem 78 évvel a vállán, a „helyet az ifjúságnak" jelszóval dacolva, ma is az akadémián működik.

8 Az uramat azonban, Csók István kollégájával egyetemben, minden elért sikerük s rengeteg bel- és külföldi kitüntetésük ellenére sem tartották érdemesnek ilyen kivételes elbánásra. Karafiáth Jenő, az akkori már bukófélben levő kultuszminiszter felmentette őket állásuktól, csak úgy, egyszerűen, mintha szürke kishivatalnokok lennének. De alaposan tévedett a kegyelmes úr, midőn azt hitte, hogy ez simán megy. Nemcsak hogy az összes napilapok éles hangú vezércikkekben, kormányt támadó nyilatkozatok közreadásával foglalkoztak az esettel, külföldön is kellemetlen hatást keltett a modern művészet vezéreit ért sérelem. Magam is kézhez kaptam egy svájci lapban megjelent cikket, mely gúnyos kritika tárgyává tette a magyar kultuszminiszter eljárását. Mi magunk szó nélkül belenyugodtunk volna az állás elvesztésébe, az uram már úgyis megunta a lekötöttséget, én pedig a szabad ember úri gőgjével szinte lealázásnak tekintettem, hogy függő hivatalnokok lettünk - csak a biztos jövedelem s a nyugdíjra való kilátás békített ki némileg a helyzettel. Most pedig az a kellemetlen meglepetés ért, hogy nem akartak nyugdíjban részesíteni, csak néhány ezer pengőt ajánlottak fel végkielégítésképpen, azzal az indoklással, hogy mint kinevezett tanárnak csak 9 szolgálati éve volt, a szerződéses három évet nem számították. Ez felette igazságtalan elbánás volt, mert ő abban az időben is lelkiismeretesen teljesítette hivatását, jogorvoslásért a közigazgatási bírósághoz fordultunk, mert az uram főképpen az én érdekemben nem volt hajlandó lemondani nyugdíjigényéről. Mindez nem lett volna nagyon fontos, ha a vagyonunkat át tudtuk volna menteni, de így aggodalommal töltött el a gondolat, hogy ezután máról holnapra, képek eladásából, megrendeléseket lesve, kell tengődnünk; ehhez már a mi korunkban nehéz hozzászokni. A bíróság döntésére azonban nem is került sor, mert Hóman Bálint, az új kultuszminiszter, valószínűleg a sajtó nyomása alatt, jónak látta ügyünk kedvező elintézése érdekében közbejárni. így minden rendbe jött, sőt valahogy talán még jobbra fordult a sorsunk, talán a gondviselés úgy találta, hogy az izgalmas napokban megbú'nhődtük a múltat s jövendőt - vagy talán mert az érdekünkben megindított óriási sajtóhadjárat, melyben legtöbb érdeme volt Miklós Andornak, az Est-lapok nemrég elhunyt főszerkesztőjének,

9 reklámul szolgált, még az újabban ismét erősen hanyatló pénzügyi viszonyok ellenére is élénk kereslet mutatkozik képeink iránt, a portré-megrendeléseket, többnyire szép lipótvárosi hölgyek részéről, az uram alig győzi teljesíteni. Pedig korát meghazudtoló frissességgel, lelkesedéssel dolgozik és áll a modern mozgalmak élén. Sokszor sajnálom, hogy teljesen hiányzik belőlem minden becsvágy, mennyire kielégülne az most az uram sikerei által. De ambíció soha nem volt bennem mákszemnyi sem - valószínűleg valami velem született degeneráltság folytán; már gyermekkoromban szinte elnézően mosolyogtam magamban, ha társaim ruháikkal, ékszereikkel kérkedtek egymás előtt - nem kívántam én soha senkivel sem versenyezni. Pedig, bármennyire hidegen hagy, elvétve rám is világit a dicsőségből egy-egy fénysugár. Múlt évben három nagy lexikon, egy svájci, a német Brockhaus

10 és egy angol részére kérték az uram személyi adatait. Kérdőíveket kellett kitölteni, és az egyik a művész házastársának neve iránt is érdeklődött, s így az egykor híres Rosenbach név belekerült egy világ-almanachba. Irén nővérem, amint azt egyébként már családi dolgoknál is tapasztaltam, ezúttal is rossz prófétának bizonyult, midőn annak idején azt jósolta, hogy az uram a hercegprímás nagybácsi halála után el fog tűnni a semmiségben. Néha ugyan elgondolom, talán nyugodtabb életünk lenne, ha a névtelen szürke emberek közé tartoznánk. Ha önző lennék, arra biztatnám az uramat, hagyjon fel az idegőrlő munkával, vezérszerepléssel, vonuljunk el a világtól vidéki otthonunkba; de nem teszem, maradjon ő élete végéig az, aminek Isten teremtette: messze az ország határán is túl világító fényszóró - békésen pislogó, házi használatra való családi lámpás úgysem lesz sohasem. Mindenkor az is volt a törekvésem, hogy semmiképpen sem akadályozzam, hanem inkább előre segítsem magasra törő pályafutásán. Tehettem ezt valamikor a vagyonommal, takarékossággal, az élet kicsinyes ügyeinek az útjából való elhárításával. Nem oly könnyű feladat. Szüleim, ha a jövőbe láthattak volna, a Mária név mellé még a Márta nevet is adták volna nekem, mert valóban mind a két bethániai testvér kvalitá-