Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)
Válogatott bibliográfia
Thoroczkai Wigand Ede: A Vaszary-villa terve, 1911 R.: Thoroczkai Wigand Ede: Architektúra. Bp., 1936. 76. szobafestő!" - de ha valakinek módjában lett volna a szíveket és a veséket vizsgálni, belevilágítani az egyes családtagok lelkének titkos rekeszébe, azt hiszem, rábukkant volna a Pacalos-féle felfogásnak egy csekély töredékére. Abban az időben továbbra is a kiállítások voltak életünk kimagasló pontjai. Akkor alakult a „Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre", mely a rövidített „Miénk" név alatt magában foglalván az összes nevesebb modern irányzatú művészeket, a legnívósabb kiállítások egész sorozatát rendezte. 1909 tavaszán elköltöztünk a fővárosból Tata-Tóvárosra. Az uramat erre az elhatározásra az a körülmény indította, hogy én egész télen át szakadatlanul köhögtem, s ő túlzott aggodalommal arra gondolván, hogy anyám családjában sok áldozatot szedett a tüdővész, a vidéki, tisztább levegőtől gyógyulást remélt számomra. Választásunk nem volt szerencsés, mert a kis városban alig találtunk megfelelő lakást. A poros Eszterházy utcán béreltünk egy háromszobás kis házat, melynek falai kissé nyirkosak voltak, úgyhogy, ha komolyan hajlottam volna tuberkulózisra, abban a környezetben aligha küzdöttem volna le a betegséget. Hamarosan el is költöztünk egy másik lakásba, az úgynevezett „Békahegyre", mely ugyan kiesebb helyen feküdt, szép kert közepén, de jobbról-balról hajnaltól estig kovácsműhelyek dörömböltek. Néhány évvel később vásároltunk egy üres telket, és arra építettük a jelenleg is birtokunkban levő villát, mely egészségi szempontból a körülötte befásított területtel együtt kifogástalan üdülőhely. Wiegand műépítész vagy iparművész, aki tervezte, és az uram csak annyiban követett el hibát, hogy a szobák egy részét manzárdban, a konyhát a szuterében helyezték el, ami a háziasszonynak sok fáradságot okoz. Már fiatal korom óta visszértágulásban szenvedek, s így nem mulatság számomra a sok lépcsőjárás. Thoroczkai Wigand Ede: A Vaszary-villa alaprajza, 1911 R.: Thoroczkai Wigand Ede: Architektúra. Bp., 1936. 76. Általában nem éreztük magunkat rosszul a kisvárosban, s a vidéki tartózkodás zavartalan, harmonikus korszakot jelentett volna számunkra, ha a kegyetlen sors nem gondoskodik róla, hogy ismét kijusson ólomsúllyal rám nehezedő aggodalomból, majd sötét gyászból. Már 1909 őszén értesültünk, hogy papa hűlés folytán megbetegedett, de azzal biztattuk magunkat, hogy ő máskor is volt már hurutos, és reméltük, hogy erős természete győzedelmeskedni fog. Nem bocsátkozom annak leírásába, hogyan telt el a tél lesújtó reménytelenség és itt-ott kiújuló bizakodás között - eljött a tavasz, és barkaszentelő virágvasárnap estéjén a halál angyalát láttuk vendégül szülőházunknál; nagyhét közepén temetésre gyűlt össze udvarunkon a környék apraja-nagyja - elérkezett a feltámadás ünnepe is, de nekünk ez évben tompán hangzott a húsvéti harangszó és a máskor oly örvendetes alleluja. Közvetlenül a családfő elhunyta után elhatároztuk, hogy eladjuk a birtokot. És elérkezett a nap, egy szomorú, őszi nap, amikor úgy éreztem, hogy harmadszor állok szülő ravatalánál. Idegen kezekbe került a birtok, s mi testvérek egymás után hagytuk el a szülői házat. Amint a fogat, melyet már az új birtokos előzékenysége bocsátott rendelkezésemre, kigördült velem az udvarról, visszafordultam, s egy utolsó pillantást vetettem a régi épületre, melynek körvonalait alig láttam a sűrű októberi ködben és a szemembe tóduló könnyeken át - és mégis, ez a búcsúpillantás valahogy odakötötte a lelkemet az ódon házhoz: laktam azóta nagyvárosi bérpalotában, vidéki nyaralóban, megfordultam külföldön, saját házam is van - de valahányszor álomra hajtom le fejemet, a lelkem ott jár a régi falusi kúrián. A birtokeladás utáni évek nemcsak nekünk, de azt hiszem, az egész család számára a gondtalanság korszakát jelentették. Mindenki kénye-kedve szerint élhetett. Mi a téli hónapokat ismét Pesten töltöttük, egészen ötA Vaszary-villa az 1910-es években R.: Thoroczkai Wigand Ede: Hímes udvar, Bp., 1916. 19. letszerüen hol egy előkelő penzióban, hol egy szezonra bérelt műtermes lakásban. 1913-ban pedig végre én is rászántam magamat, hogy az uramat elkísérjem Münchenbe, majd Párizsba. Az uramnak művészi szempontból különösen hasznos volt ez a korszak, nem kellett koncessziót tenni a vásárlóközönség ízlésének, mert közömbös volt, a kép elkel-e vagy nem; nyugodtan kísérletezett s fejleszthette művészetét, s ez saját bevallása szerint döntő hatással volt egész pályafutására. A nyarat ezután is mindig Tóvároson töltöttük, s ha házunk sok lépcsőjével, zegzugos fülkéivel nem is éppen kedvemre való, a remek árnyékos kert, évről évre jobban termő gyümölcsösével mindenért kárpótol. Kora tavasszal a dongók, méhek zümmögését hallgatva, nyári napokon a pirosló málnát szedegetve, szinte vissza tudom álmodni a boldog gyermekkor hangulatát. Ilyen forró nyári napok voltak, 1914-et írtunk, kettős ünnep volt, vasárnap és Péter-Pál napja: gabonaérlelő sugarait csak úgy ontotta a nap, emberek templomba igyekeztek, a házakból pecsenyeillat szállt, a kertekben gyerekek nyüzsögtek, ujjongtak, életöröm, polgári jólét terjengett a levegőben - szinte kézzelfoghatóvá vált talán azért, hogy ezen a jelentős kettős ünnepen örökre búcsút mondjon az emberiségnek. Mikor ezen a napon kézhez kaptam a fekete keretes „rendkívüli kiadást", mely már a sarajevói katasztrófát jelentette, még nem sejtettem, hogy abban a pillanatban alattunk, felettünk, körülöttünk minden megingott. Nem bocsátkozom annak leírásába, hogyan teltek az ezután következő napok, úgy kortársaink, mint a későbbi nemzedék úgyis torkig vannak a háborús élményekkel. Egy hónap leforgása alatt már benne voltunk a pokoli zűrzavarban: mozgósítás, menetszázadok indulása, valami betegesen felcsigázott lelkesedés, melyben én - őszintén szólva - egy pillanatig sem osztoztam. Szokás volt, ha egy csapat a harctérre indult, hogy