Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Válogatott bibliográfia

legtöbbnyire gúnyos mellékízű kritika, és Irén e tekintetben már zsenge korától fogva túltett mindenkin, még a szentnek a glóriáján is felfedezett valami foltot. Gyermekkoromban legkedvesebb olvasmányom Andersen „Hókirályné" című meséje volt, melynek bevezetése arról szól, hogy az ördögök tükröt készítettek, mely mindent eltorzítva mutatott, s felrepültek vele az égbe, hogy az Úristent is megcsúfolják; gonosz örömükben már előre kacagva, leejtették a földre, ahol millió darabra tört; akinek ilyen kis szilánk a szemébe vagy a szívébe fúródott, ezután eltorzítottnak, visszataszítónak látott mindent, és mindenkit. Akkor együgyű gyerekésszel elgondoltam, hogy talán a mi Irénünk szemébe is került a pokoli gyártmánynak egy atomja - naiv elképzelés, de az idők folyamán néha visszagondoltam rá. Midőn ezt a tulajdonságát szóvá teszem - mely nem is hiba, mert hiszen az ember vérmérsékletéről, idegösszetételéről mit sem tehet -, ez a megállapítás legkisebb mértékben sem csökkenti vele szemben a minden egyes testvérem iránt érzett szimpátiát - csak arra kívánok rámutatni, hogy az ő pesszimisztikus látása semmiképpen sem befolyásolhatott elhatározásomban, annál is inkább, mert édesanyám halála után megszoktam, hogy sorsomat magam intézzem, s ha az balul ütött volna ki, gyávaságnak tartottam volna ezért bárkit felelőssé tenni. A jelen esetben a döntés valóban az én kezemben volt, mert Vaszary János nem akarván magát visszautasításnak kitenni, nyilván részemről várt valami bátorítást, de én az imént felsorolt aggályaimat nem tudtam egyhamar eloszlatni, s azért - Kuhnék folytonos unszolása ellenére - vonakodtam az első lépést megtenni; míg végre egyszer - mintha valami láthatatlan hatalom kézen fogva vezetett volna akaratom ellenére mégis én siettettem a döntést. Február vége felé járt az idő, az utcán már apró hóvirág- és ibolyacsokrokat árultak, midőn nővéreim társasköre farsangvégi pikniket rendezett. A mulatságot Olga nővérem házánál tartották, miután minden résztvevő családnak joga volt ismerőseit meghívni. Az összes frakkok, szmokingok gomblyukait virág díszítette, ibolyacsokor vagy az abban az időben hagyományos fehér óriási szegfű - csak Vaszary János feledkezett meg a maga részére a bálozó fiatalság elengedhetetlen jelvényéről gondoskodni. Ezt beszélgetés közben észre véve, pótolni akartam a hiányt, s más virág nem lévén kezem ügyében, egyszerű fehér ruhám kivágásából lefejtettem egy kis ibolyacsokrot, melyet előzőleg valakitől kaptam, s a gomblyukába tűztem. Ezt minden különös célzat nélkül tettem - hiszen szokás volt nálunk, hogy a házikisasszony virágot osszon a fiatalembereknek; a felejthetetlen Anna-napok alkalmával barátnőimnek mindig előre gondoskodtunk apró csokrokról, hogy minden táncosnak jusson. Ő azonban kissé tájékozatlan lévén a társaságbeli leányok szokásait, apró kacérkodásait illetőleg, az ártatlan kedveskedésnek, úgy látszik, nagyobb fontosságot tulajdonított - jele annak, hogy a virágmúmiává aszott jelentéktelen kis csokrot máig őrzi. Kétségtelenül a várva várt bátorítás jelét látta benne, s ennek hatása alatt több melegséggel foglalkozott velem, a szokottnál derültebb hangulatban volt ezen az estén, s a mulatságot követő napon remek virágcsokorral lepett meg. Legközelebbi látogatása alkalmával azután Irént és engem angazsált Olgyay Ferenc tájképfestő a Nemzeti Szalon Kossuth Lajos utcai helyiségében megnyílott gyűjteményes kiállításának

5 megtekintésére. Abban az időben kezdtek divatba jönni a kollektív kiállítások; a rendezések körül Ernst Lajos igazgató buzgólkodott. Az Olgyaykollekció bemutatása nem tartozott éppen a szezon legszenzációsabb kiállításai közé, nem is lévén túlságosan modern, Vaszary Jánost valami intenzíve nem érdekelhette, azért azt hiszem, nem csalt a feltevésem, hogy azért hívott annak megtekintésére, amit a családban vagy nagyobb társaságban nem igen lehetett folytatni. Én azonban kénytelen voltam a program elhalasztását kérni, mert éppen akkor levelet kaptunk papától, ki felszólított, hogy valamelyikünk okvetlen utazzék ki Szántóra, a disznóölésre felügyelni, miután őt magát a választási mozgalmak annyira igénybe veszik, hogy nem képes azt személyesen ellenőrizni. Miután Irén meghűlés következtében kissé lázas volt, én vállalkoztam az utazásra. Ugyanakkor történt, hogy az Emil bátyám által is említett, a Tisza István pártkasszájából kiutalt néhány ezer koronát észrevétlenül, nehogy a nagy összeg a postán feltűnést keltsen, a liberális párt jelöltjének érdekében el kellett juttatni kerületünkbe, s ezzel Vásárhelyi útján engem bíztak meg. A fővárosban nem is sejtettük, hogy a hegyekben még milyen magasan feküdt a hó; a zúzmarás erdő tündérien csillogott, ragyogott a napsütésben, ilyennek képzeltem Andersen hókirálynéjának a palotáját. Élvezetes volt az út, csak Vác felett, éppen ott, ahol letekintve, mint valami óriási térképen látni a Duna kanyarodását, egy kis kellemetlenség ért: a nagy hótömegben elakadt a szán, s a szobaleányunk, ki valami komisszió végett Vácrót jött, és én kiszálltunk és segítettünk azt tolni, a kocsis pedig a lovakat vezette, míg a legmeredekebb részen túlvoltunk. Szerencse, hogy a nagy összegű, idegen pénzt túlzott óvatosságból, amiért papa ki is nevetett engem, belevarrtam a zsebembe, mert a kalandos utazás alatt könnyen elveszhetett volna. Szántón szokatlanul mozgalmas volt az élet, nemcsak Kelcz Sándor kamarás, a kormánypárt jelöltje, egy arisztokratikus külsejű, kellemes, közvetlen modorú úriember ütötte fel nálunk a tanyáját, odaérkezett apósa, Telegdy földbirtokos is két fiával, hogy részt vegyenek a korteskedésben, s urak, parasztok, kortesek egész nap jöttek-mentek. Kelcz Sándor igen otthonosan érezte magát a régi falusi kúrián, még az étrend összeállításába is beleszólt; éppen akkor nyújtott be interpellációt a szakácsnéhoz, hogy miért nem került még az asztalra sonkás kocka, az ő kedvenc étele, mire az mentségül felhozta, hogy a „fiatalúr" - mármint Jenő - mindannyiszor megeszi az erre a célra félretett sonkadarabokat. Ez a védekezés általános derültséget keltett, én pedig elhatároztam, hogy majd megakadályozom a nagyétű Jenőnek ilyen merész egyéni akcióját, s a másnapi sonkafőzésnél sikerült is biztonságba hozni egy hatalmas csülköt, úgyhogy a kívánt étel a vendégek megelégedésére végre asztalra került. Az urak a főbejáratot mellőzve, a konyhán át jártak ki-be a kis ebédlőbe, mely valamikor gyerekszoba volt, s ezért mindvégig ezen a néven emlegettük. Édesanyámra kellett gondolnom, ki valószínűleg megütközött volna a vendéglátásnak ilyen fesztelen formáján, ő ugyanis képtelen volt a vendégek fogadásánál bizonyos ceremóniákat elhagyni, ami nem egyszer a kedélyesség rovására ment. Én is, még az ő szellemében növekedve, először vonakodtam a disznóölő dresszhez tartozó nagykötényben a vendégek előtt megjelenni, de mindhiába, a Telegdy fiúkat igen érdekelte a hurkakészítés és zsírsütés művelete, kijöttek a konyhába, hogy a tűzhelynél, azon melegében megkóstolják a friss töpörtyűt. - Papát most is, mint előzőleg csaknem minden választásnál, ez alkalommal is megbízták a választási elnöki tisztséggel, s ő ehhez méltóan pártatlanul viselkedett az ellenzéki jelölttel szemben is. Megjelent ugyanis Egressy Aladár tereskei földbirtokos, egyébként jó barátunk, de most a függetlenségi párt egyik főkortese, s nagyon kérte papát, engedje át másolás végett a választók hiteles listáját, melyet neki hivatalból átadtak; előfordult ugyanis, hogy olyanok, kiknek nem volt szavazati joguk, odatolakodtak és igénybe vették a jelölt részéről a választás napján kötelező ellátást. A listát papa nem volt hajlandó kiadni, azt azonban megengedte, hogy az ott a háznál lemásoltassék. Jenő és én egy fiatal rétsági írnok segítségével végeztük az óriási munkát, mely sok időt és figyelmet igényelt. Kelcz Sándornak bármely erős volt a pártja, mégis Kálosi József, az ellenzék jelöltje győzött néhány szótöbbséggel. Más alkalommal örültem volna ennek, mert szívem szerint Kossuth-párti voltam, most azonban nem bántam volna, ha az ellenpárt győz, mert papát igen elkedvetlenítette a bukás. Általában abban az időben nem sokat törődtem politikával, a választást máskor is csak mulatságos mozgalomnak tekintettem, most pedig arra volt alkalmas, hogy a magam személyes ügye kissé háttérbe szoruljon; azt tapasztaltam ugyanis, hogy ha valami nagyon intenzíve foglalkoztat, jó azt egy időre gondolatainkból kikapcsolni, ha azután újra rátérünk, néha egészen másképpen és helyesebben ítéljük meg. A vonaton és később Irének lakásán én is újra gondolkodtam. Szántón ottlétem alatt papa levelet kapott Kladziwa nagybátyámtól, ki említette, hogy bányarészvényeket óhajt vásárolni; ő ugyanis rendületlenül hitt porosz-sziléziai