Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Válogatott bibliográfia

bányánk értékének emelkedésében - amint idővel kitűnt, tévesen. Most azon kezdtem gondolkodni, ne ajánljam-e fel neki megvételre a birtokomban levő részvényeket. Ezzel jól jártam volna, mert azok a rokonok, akik abban az időben értékesítették részüket, tetemesen magasabb árat kaptak érte, mint mi és a részvényesek zöme, akik az üzemben tartáshoz szükséges tőke hiányában kénytelenek voltunk később minimális árért eladni. Ez a terv azért merült fel bennem éppen akkor, mert előzőleg hallottam, amint sógorom, Horváth Gyula egyik barátjával, Kasselik ügyvéddel arról beszélt, hogy Érden rövidesen árverésre kerül egy jól felszerelt, néhány holdas kisbirtok, igen előnyös feltételek mellett lenne megszerezhető. Arra gondoltam, hogy jó lenne megvenni; ha a földeket bérbe adnám, az szerény, de biztos megélhetést nyújtana, a kis lakóházban berendezkedném, s azt benépesíteném kutyákkal, macskákkal, mindenféle állattal. Szokásomhoz híven nem beszéltem erről senkivel, nem tudtam volna elviselni a családtagok ellentmondását, előreláthatólag gúnyos kritikáját - annál is inkább, mert magam is elismertem tervem kissé fantasztikus voltát - különösen fiatal koromat és az akkor uralkodó társadalmi szokásokat tekintve. De hát az ember hajlamairól mit sem tehet - én bennem is megnyilvánult két család különcködő természete! Emil bátyám fiatal korában ki akart vándorolni Ausztráliába juhokat tenyészteni, Strahler nagyapám meg legszívesebben bezárkózott magányos szobájába és napokig tudomást sem vett róla, hogy családja van. Nem csoda tehát, hogy engem is csábított a remeteélet. Amint azonban azon a korán alkonyodó, borús márciusi napon az ablaknál ülve lenéztem a bérház sivár udvarára, ahol egy kintornás valami akkor divatos műdalt nyekergetett, vontatottan, kínosan, ideoda vonszolódva, mintha csak az én tépelődő gondolataim zenévé olvadtak volna - amint lenéztem és hallgattam, lassan mégis annak a tudatára eszméltem, hogy minden tépelődés, habozás önámítás: nem fogok én azon a lapos, egyenletes úton járni, egyedül, zavartalanul, kényelmesen, a magam önző kis életemet élni, amint azt olyan szépen elgondoltam; hanem elfogadom a kezet, mely egészen más irányba vezet, és ez az út talán meredek, fáradságos lesz - de felfelé visz. Vaszary János még ezen az estén megjelent nálunk és ígéretünket vette, hogy másnap megtekintjük az Olgyay-kiáltítást. Az előzmények után szinte magától értetődik, hogy a kiállítás helyiségében módot is találván a négyszemközti beszélgetésre, onnan már mint jegyespár távoztunk. Művészembernél szinte szokatlan tárgyilagossággal felvilágosított anyagi helyzete felől. Elmondotta, hogy nagybátyja, a hercegprímás révén már többször kapott megrendelést nagyobb oltárképek megfestésére, s így sikerült addig 40 000 korona tőkét gyűjtenie. Jelenleg is meg van bízva a Nógrád megyei Málnapatak kegyúri templomának a Szentháromságot ábrázoló oltárképének elkészítésével. Ennek a munkának a honoráriumát egy nagyobb tanulmányútra kívánja fordítani, Spanyolországba szándékozik utazni, hogy azután az ott gyűjtött anyagot feldolgozva, jövő évben itthon kollektív kiállítást rendezhessen, melyből az erkölcsi sikeren kívül nagyobb anyagi hasznot is remél. Ezt a szándékot meg is valósította, miután előzőleg papa névnapi ünnepélye alkalmával nyilvánosságra hoztuk eljegyzésünket. Április elején indult, előbb Velencében, Milánóban, Nizzában, majd Barcelonában és Madridban tartózkodott hosszabb ideig. Én már kiköltöztem Szántóra, s örültem a csaknem mindennap érkező levelezőlapoknak, leveleknek abban az időben nem ismertem kellemesebb látványt, mint az öreg Busái, a gyalogpostás görnyedt alakját, aki a leveleket hozta Rétságról; parkunk kőfalán ülve már messziről megláttam, pedig kopott, barna kabátja szinte egybeolvadt a föld árnyalatával. Az érdekes útleírásokat s művészi megfigyeléseket tartalmazó leveleket, melyeket máig őrzök, valamikor bizonyára másokat is érdekelni fognak, azért, a tisztán személyes közleményeket megsemmisítve, talán majd átadom az utókornak. A levelezés ily módon csaknem zavartalanabb örömet nyújtott, mint a személyes együttlét, melybe - bármennyire örültünk mindketten a viszontlátásnak - itt-ott - keserűség vegyült. Ha felmerült valami diszharmónia, azért csak magamat tudom okozni; mint mikor gyakorlatlan kertész avatatlan kézzel nyúl valami exotikus növényhez, úgy én sem tudtam mindjárt eltalálni a megfelelő bánásmódot, melyet ez a nem mindennapi idegzetű ember igényelt. Az első ütközőpont, mellyel nem számoltam, vőlegényem abnormálisan féltékeny természete volt. Pedig ha lámpással a kezében végigjár országot-világot, sem talált volna asszonyt, leányt, aki nálamnál arra kevesebb okot szolgáltatott volna. Különösen az utóbbi időben, édesanyám halála óta megkomolyodva, sokszor szemrehányást kellett hallanom, amiért még azt a sablonos kacérságot sem fejtettem ki, ami akkori felfogás szerint eladó leánynak szinte hivatalos kötelessége volt; külső megjelenésem, amint már említettem, semmiképpen sem volt valami különösen figyelemre méltó. Tehát idegenkedésre, izgalomra nem volt semmi ok, de az exaltait embernek azt bárki hiába magyarázta volna, s így már első alkalommal, midőn Tildát Nagykikindán meglátogatván, a fiatal hadnagyok egészen jelentéktelen figyelmességén fennakadt - elhatároztam, hogy inkább nem megyek társaságba. Ez részemről nem volt nagy áldozat, rendkívül otthonülő voltam, e tekintetben nagyanyám, Schinnern Zsófia természetét örököltem, ki Emil bátyám szavai szerint fiatalabb korában sem hagyta el soha otthonát. Ezt az elhatározásomat azonban mégsem lehetett oly könnyen keresztülvinni, mert egyelőre még a szülői háznál tartózkodtam, s ott bizonyos társas élet elől, mely ugyan mama halála óta erősen csökkent, mégsem lehetett egészen elzárkózni. így a nyár folyamán bőven volt alkalom kisebb-nagyobb összezördülésre, ami azonban nem zárta ki, hogy néha harmonikus, szép napokban is volt részünk. Még élénken emlékszem Nagyboldogasszony napjára: a nyári virágok káprázatos színpompája, a templomba zarándokoló falusi nép ruháinak tarkasága egybeolvadt a ragyogó napsütésben, mintha diadalmámorban úszott volna az egész világ a mennyország királynéjának felmagasztaltatása ünnepén. Ezen a napon született meg gondolatban Vaszary Jánosnak egyik legnevezetesebb képe, a jelenleg a Szépművészeti Múzeumban levő „Nógrádi búcsúsok". Templomba menet ugyanis Szántó és Rétság között az erdő szélén egy csoport falusi asszonnyal, leánnyal találkoztunk, akik egy fa alatt megpihentek, s ő a gyönyörű színes ruhák láttára azonnal elhatározta, hogy ezt a képet megfesti. E célból szeptember elején Rétságra költözött, egy parasztházban bérelt lakást, s ott nemcsak a tervbe vett búcsúsokat, hanem még sok más érdekes dolgot festett. Ezekből a nógrádi képekből egy sincs birtokunkban, a rákövetkező tavasszal rendezett kiállításon mind elkeltek. János október végéig maradt Rétságon, s egyben felhasználta az alkalmat, hogy az esküvőhöz szükséges okmányokat beszerezze, s egy ügyből kifolyólag különös meglepetésben volt része. Egyik este ugyanis felkeresett bennünket és kissé fanyarul tréfálkozva szólt hozzám: „Nem is tudtam, hogy maga lutheránus". Papa e szavakra szinte kővé meredt, én azonban azonnal tisztában voltam vele, hogy Uzsák jegyző közmondásos pedantériája okozott valami bonyodalmat. Ő túlzott hivatalnoki buzgóságában szigorúan ragaszkodott a törvényhez, mely szerint írásbeli reverzális hiányában a leánynak anyja vallását kell követnie, s miután szüleim ebben a kérdésben annak idején csak szóbelileg egyeztek meg, ő engem a házasságkötéshez szükséges hivatalos okmányban evangélikus vallásúnak tüntetett fel. Ez a bürokrata akadékoskodás annál inkább meglepett és kellemetlenül érintett bennünket, mert nővéreim férjhezmenetele alkalmával Kovács Ferenc, akkori rétsági jegyző nem difikultálta

6 azok katolikus voltát. A dolog azonban most már be volt aprítva, s valamiképpen reparálni kellett. Uzsák jegyző maga adta meg az utasítást, mit kell tennünk. Egyszerűen át kell térnem a kat. vallásra, s e célból háromszor kell kétheti időközökben a banki ev. lelkésznél jelentkezni, két tanú előtt kijelentvén, hogy az ev. egyházból kilépek. így abba a kellemetlen helyzetbe kerültem, hogy vallásomat, melyben nevelkedtem, ha csak színleg is, de mégis meg kellett tagadnom - de hát nem volt más mód, ebből a komplikációból kikeveredni. Egy délután tehát Tildával kocsira ültünk, s elindultunk Bánkra. Tilda ugyanis akkor már néhány hete Szántón tartózkodott, mert Irén, ki nyaralás után visszatért Pestre, sürgős átiratot intézett hozzá, hogy haladéktalanul