Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)
KOVALOVSZKY MÁRTA: A stíluskereső
gyakran megfordult a francia fővárosban, figyelemmel kísérte a francia művészet eseményeit, változásait, friss jelenségeit. Tehetségének és személyiségének természetéből következően egyfelől Raoul Dufy 12 művészetének könnyedebb, szertelenebb és színesebb látványvilága, másfelől Albert Marquet oldottabb festőisége állt hozzá közel. Ők azonban egy olyan pezsgő és eleven kultúra széljárta levegőjében éltek, amely nagyon különbözött a húszas évek Magyarországának kisszerű viszonyaitól. Nemcsak saját magára jellemző Vaszary megjegyzése: „Szeretem a modern művészetet és tudom, hogy a jövő benne van, de én már a posztimpresszionizmusnál megálltam és nem tudok tovább menni." 15 A magyar festészet sem jutott tovább. Vaszary ugyan a háború után azt gondolta, hogy „az elejtett fonalat ott vesszük fel, ahol elszakadt", 1 " de aligha képzelte, hogy ez nem lehetséges. A világot, a kultúra világát is szétzilálták a történelem erői, a magyar művészek egy része emigrációba kényszerült, az itthon maradottakra pedig ugyancsak válságos idők jártak. A háború okozta egzisztenciális és szellemi megrendülés keserű élményei után a művészek többnyire új, nyugalmas közeget kerestek, amelyből inspiráló erőt nyerhetnek. Sokan ráleltek egy intim, kéz alá simuló világra, amely a polgári otthonok nyugalmát és az elsüllyedt mitológiák háztáji történeteit egyesítette. Ha körülnéztek a világban, lelkük mélyén be kellett ismerniük, egy illúzió archaikus-nosztalgikus légkörében élnek. Az egykori nagybányai tradícióhoz nyúltak vissza, a festészet „örök ideálját" keresték. Amikor a húszas évek végétől Magyarország európai kapcsolatai újraszövődtek, az egykorú német, olasz és francia művészeti események, áramlatok híre utazások, folyóiratok, kiállítások révén hozzánk is eljutott. A következő időkben a magyar festészetben és szobrászatban elsősorban az olasz neoklasszicizmus szolid és tetszetős „modernsége" hódított teret, az igazi modern törekvések érdesebb hangú, nyugtalan és provokatív szelleme azonban alig ért el idáig. A KUT (Képzőművészek Új Társasága), a rövid életű UME (Új Művészek Egyesülete), majd a Gresham művészei - a két előbbinek Vaszary alapító tagja volt - és eszmetársaik igyekeztek kitérni a jelen súlyos valósága elől, élvezettel bújtak egy bensőséges világ védett kulisszái mögé. Az is igaz, hogy éppen e magatartásnak köszönhetőek a posztimpresszionista festészet kései, a túlérett gyümölcsök zamatát őrző remekei, mint mondjuk Bernáth Aurél vagy Berény Róbert harmincas években született művei. Bár önnön művészeti ideálját a posztimpresszionizmussal azonosította, Vaszary mégsem illeszkedett bele maradéktalanul annak áramlatába. Érzékenysége, szellemének nyugtalansága és nyitottsága arra indította, hogy minduntalan „kilógjon a sorból". Egyfelől - minden tartózkodásával együtt - természetesen benne élt saját korának művészeti közegében. A 20. század első évtizedében munkáin néha rejtélyesen elmosódó Gulácsy-hangulatok köde ül (Nő macskával, 1906, kat. 45; Álarcosbál, 1907, kat. 49), máskor meg Rippl-Rónai vidéki világára ismerhetünk (Reggeli a szabadban, 1907, kat. 48), vagy Ferenczy Károly alakjainak emléke suhan át (Séra a parkban, 1907, kat. 50). A húszas évek első felében gyakran találkozunk a festményeken Csók István női aktjainak mozdulataival vagy élveteg színességével (Ébredés, 1921; Fekvő akt, 1921; Paris ítélete, 1925 körül, kat. 117, 114, 118). A Vörös hajú női akt című képe (kat. 146) azonban, amelyet 1930 körül festett, sokszorosan több a kortársaihoz fűződő rokonság távoli visszhangjánál: ritka pompás összefoglalása Vaszary előző esztendőkben megtett festői útjának. A lustán elnyúló nő a század eleji vámpírok, odaliszkok, rejtélyes és kihívó modellek leszármazottja. A művész a heverő test elhelyezkedését nagyvonalúan rögzíti, kedvtelve alakítja a figura hajlékony sziluettjét, az ívelt formák tovagyűrűznek a kompozíció szélei felé. A festéket a képsíkra felhordó ecsetnek korábban a tárgyakat körültapogató szaggatott mozgását itt annak folyamatos és lendületes futása váltja fel. Az alak gyengéden hullámzó körvonalát a lényegében átlós kompozíció - ez a következő évtizedben a festő munkáit jellemző fanyar, „modern" hangvétel egyik forrása lesz - ellensúlyozza. Dekorativitás és festőiség fonódik egységbe, előkelő stilizálás és a színek mélyről feltörő energiája. A test gyöngyház-reflexekben fürdő világos felületét bársonyos feketeség öleli körbe, és a haj vöröse koronázza meg, hogy aztán az egészet fent sárga ecsetnyomok foglalják keretbe. Ahogyan egykor a Feketekalapos nőnél láttuk, itt is felcsattan váratlanul egy vörös ecsetnyom, hogy 3. oldat 7. Vaszary felolvasást tart az Ernst Múzeumba Rippl-Rónai József művészetéről, 1937 R.: Az Est, 1937. dec. 19. 3.
