Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

KOVALOVSZKY MÁRTA: A stíluskereső

ismételten jelezze: Vaszary számára a valóság kizárólag szín által létezik. A színben nem valami felületi jelenséget látott, inkább sűrű, szinte plasztikusan alakítható matériát, a dolgok legbelső' tulajdonságát. Világosan érzékelhető - bizonyára érezte ő maga is -, hogy egy útszakasz fontos állomásához érkezett, oda, ahol egyszerre engedelmes követője és fölényes ura a színben megtestesülő valóságnak. Ez a valóság annyiban fontos számára, amennyiben színnel ábrázolható. Ha imitt-amott vannak is jelei, hogy Vaszary olykor ezzel a felismerésével mégsem lehetett egészen elégedett, azok egész munkásságára nézve jelentéktelenek. Néhány festménye {Kelet-Nyugat, 1925 körül; Salome, 1928, kat. 142) mutatja, érzett talán valami halvány vonzalmat a bibliai-mitológiai történetek iránt, és meglegyintették őt is az ősi keleti kultúrák és modern nyugati civilizáció szembeállításával foglalkozó divatos gondolatok. Ezek azonban épp csak futólag foglalkoztatták, és festői munkásságán aligha hagytak nyomot. Érthető is: festőként nem tudott mit kezdeni az elvontabb jelenségekkel. A szemét kápráztató, egész lényét bizsergető valóság volt az övé, és ahol azt nem érzékelte, felületes, a kép belső viszonylatait leegyszerűsítő és festőileg is erőtlenebb mű került ki műhelyéből. Egyébként is megfigyelhető, hogy művészi teljesítménye nem egyenletes. Ez a nyitott szellemű, kritikusan gondolkodó alkotó művészettörténeti jelentőségű művei mellett számos olyat is festett, amelyből valami nagyvilágias felületesség, valami - jobb szó híján - zsurnaliszta hév, a kifejezés, az ábrázolás könnyelműsége, az odavetett színek és formák „korszerű", divatos modernsége árad. Sokat dolgozott, életművének egyenetlen minősége részben nyilván ennek tulajdonítható; nagyrészt azonban azoknak a stíluskereső küzdelmeknek, amelyek végigkísérték pályáját, és amelyek következtében munkáit egészen az utolsó évtizedig újra meg újra a tájékozódás bizonytalankodásai, feszültségei is formálták. Amit végül a húszas-harmincas évek fordulóján megtalált, az egy sajátos, személyére szabott, alkotói temperamentumához tökéletesen illő, személyes stílus volt: a Vaszary-stílus. Ez nem bizonyult kevésbé érdekesnek, mint annak idején a szecessziótól vagy később a posztimpresszionizmustól ihletett látás- és ábrázolásmódja, és nagy értéke, hogy elementáris erővel fejezi ki a látvány, a színben feloldódó, színné váló jelenségek létezésének örömét, egyszersmind magának a festő-tevékenységnek örömét. A Parkban című, 1928-as kompozíció (kat. 162) maradéktalanul és szinte kézzel foghatóan sugározza a mű születésének atmoszféráját, a lendületesen és virtuóz könnyűséggel futó ecset színeket lehelő, formákat kanyarító, a tárgyak jellegzetességeit sebesen rögzítő merészségét. A téma önmagában nem különös, a természeti környezet és az emberalak együttese a festészet sok évszázados toposza. Vaszary maga is nemegyszer feldolgozta (Nő kerti székben, 1928 körül, kat. 164; Rimini strand, 1928; Rapallo, 1934, kat. 193), kortársainak is kedvelt, gyakori képtémája volt, elég csupán Bernáth Aurél vagy Márffy Ödön hasonló tárgyú festményeire utalnunk. Az izgalomtól feszült és a felfedezés elégedettségét 8. Csók István: Ülő nő, 1934 Magyar Nemzeti Galéria