Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

KOVALOVSZKY MÁRTA: A stíluskereső

gyűjteményes kiállítása híven dokumentálta helyzetét az általa is meghaladott impresszionizmus és az összefogottabb, a stilizált kompozíciót hangsúlyozó, modernebb törekvések között. Miközben a nyugat-európai művészeti mozgalmakat szabadságvágyuk egyre merészebb új utakra csábítja, a magyar művészetben az évtized elején megtörik a modernek lendülete, előtérbe kerül az impresszionizmus szelídebb természetelvűsége. A tízes évek második felében az aktivisták rövid és szűk területet érintő tevékenysége egy vékony, gyenge szálon még egyszer összekötötte a hazai és az európai törekvéseket, de ez a szál az 1920-as évek elsó' felében megszakadt. Vaszarynak a háború alatt, haditudósítóként készített képei és rajzai gyakran mutatnak rokonságot Mednyánszky László háborús kompozícióival. (5. kép) De úgy tűnik, csak témájuk, a „nyersanyag" volt ugyanaz, az ábrázolás intenzitása nagyon is különbözött; Vaszary nem nézett a jelenségek mögötti sötétbe, nem ereszkedett le az érzelmek, az emberi sors olyan megrendítő mélységeibe, mint Mednyánszky. A felzaklató élmények nyomán olykor mégis Mednyánszkyéhoz közel járó drámai expresszivitás járja át kompozícióit {Golgota, 1918 körül, kat. 109; Háromkirályok, 1918-1920; Színpadi jelenei 1923, kat. 132), máskor a világos és sötét felületek párbeszédére koncentráló ábrázolásmód jellemzi {Holttest siratása, 1918-1920 körül, kat. 108; Sirató asszony, 1918-1920 körül, kat. 107), de ezek csupán átmeneti, múló jelenségek. Afféle nehéz magánbúcsú ez egy lezárult történelmi korszaktól, elégikus hangulatjelentés annak a válságos és kételkedésekkel teli korszaknak atmoszférájáról, amelytől a fiatalabb nemzedék nevében Derkovits Gyula Halottsiratása (6. kép) olyan kétségbeesetten köszönt el. Vaszarynak ugyanezekben az időkben festett virágcsendéleteiből, csakúgy, mint ekkori önarcképéből megértjük, hogy itt valóban vége szakadt egy hosszú, sokfelé keresgélő, állandóan kérdező és válaszokat próbáló pályaszakasznak, és valami új kezdődik. A virágok és a cserepek {Virágcsendélet, 1920 körül, kat. 123) formáját, egy asztalra helyezett szobor tömbjét {Sárga virágok Buddha-szoborral, 1920, kat. 124), a férfifej {Önarckép, 1920) karakterét elsősorban a színfoltok ereje jeleníti meg. Vaszary - akárcsak a Feketekalapos nő festése idején - másképpen látja a valóságot, mint korábban: felfedezi, hogy létezik egy világ, mely színekbe és fényekbe szívódva él, és kizárólag általuk ragadható meg. Kézenfekvő, hogy ebben a „felfedezésben" alapvetően a régi párizsi élményekhez és hatásokhoz való késői visszatérést lássunk, ez azonban a dolog leegyszerűsítése lenne. Tudjuk, Vaszary később is 6. Derkovits Gyula: Halottsiratás, 1924 Magyar Nemzeti Galéria