Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)
KOVALOVSZKY MÁRTA: A stíluskereső
4- Magyar művészek a bécsi Künstlerhaus tavaszi kiállításán, 1914 Balról: Orbán Dezső, Kernstok Károly, Vaszary János, Vedres Márk, Rippl-Rónai József R.: Érdekes Újság, 1914. ápr. 5. 23. sága és frissessége. Olyan vonások ezek, amelyek korábbi munkáiból éppúgy hiányoztak, mint a következőkből. Mintha kinyitottak volna Vaszary előtt egy ablakot, amelyen át tiszta levegő áramlott be a szobába: a szabadság érintésére - ha egyelőre csupán futólag is - megváltozott festői magatartása. Másként kezdte látni modelljét: a kalapos hölgy mellképe most nem részletező valóságdarabokból vagy kócos ecsetnyomokból alakul ki, hanem nagy, dekoratív formák elegánsan kanyargó foltjaiból. A sötét haj és kalap hatalmas, puha felhőként ül meg a világos arc és váll fölött, amelyeknek belső tagolását az ecset néhány erőteljes és mégis könnyű gesztusa éppen csak sejteti. A festő először ismerte fel, hogy a kép erejét nem csupán a természet odaadó követése, de annak lágy, elmosódó benyomásokra hagyatkozó felidézése is megteremtheti. Amikor később azt írta, hogy „a természetből kiindulni, vagy arra szuggesztív erővel emlékeztetni elég", valószínűleg erre a tapasztalatára gondolt. 9 Először bontakozik ki szabadon, a vászon egész síkján az a szőnyegszerű dekorativitás, amely ezekben az években más munkáin félénken a háttérbe húzódott. Toulouse-Lautrec meg a francia art nouveau gyors és virtuóz szelleme, a késői impresszionisták kedély-meleg lírája borul a kompozícióra. Vaszary későbbi festészete szempontjából azonban a legfontosabb felfedezés a szín. Ahogyan a fekete kalapon hanyag diadalt ül két virág röpke vöröse, s a hajtömegben huncutul visszacsillan egy csöppnyi sárga, tagadhatatlanul mutatja, a művész - ha csak egyetlen kép erejéig is - ujjongva bízza magát legbelső ösztöneire. Az a néhány vörös és sárga festékfolt többet jelent, mint a virágáruslány csokrának jelzésszerű színessége: korai jóslatként előre jelzik azt a tartományt, amelyben évtizedekkel később az érett Vaszary legjobb művei megszülettek. A festménynek közvetlen folytatása nincs, arra a kérdésre azonban, talált-e a festő párizsi éveiben a továbbiakhoz kiindulópontot, irányt, szellemi útravalót, mégis aligha válaszolhatunk egyértelmű nemmel. 1900 körüli alkotásain, képein (Álló akt, 1900; Női akt, 1901; Tükör előtt, 1904, kat. 34), grafikáin, plakátjain csakúgy, mint szőnyegein és maga faragta képkeretein a szecesszió burjánzó ornamentikája uralkodik, és az ornamentika mélyén a táblakép-műfaj újfajta felfogása érzékelhető. Mindez, ahogyan mondani szokták, a levegőben volt, Vaszary Párizsban beleszimatolt a szellemi áramlatok és az aktuális művészeti divatok széljárásába, megérezte az idők szavát. A szecesszió nyelvét láthatólag könnyedén beszélte, a finom, sejtelmes, álomittas gondolatok, a hajlékony formák jól illettek érzékeny és alapjában dinamikus természetéhez. A stílus tehát ott volt a keze ügyében, de ő mégsem vált feltétel nélküli hívévé. Gondolkodásából hiányzott a radikalizmus, hogy annak akár az egész életre kiterjedő teljességigényét, akár az európai képzőművészet válságára rámutató gesztusait tűzön-vízen keresztül kövesse. Párizs hatása az odaérkező művészekre biztos, ugyanakkor kiszámíthatatlan volt. Vibráló atmoszférája az egymást váltó művésznemzedékek gyakorlatában folyamatosan megőrizte lázító-erjesztő, szemnyitogató, gondolkodásformáló funkcióját, de hatásának következménye, eredménye kinél-kinél másképpen, az egyéni adottságok és a történeti körülmények nyújtotta lehetőségek szerint valósult meg. A régebbi és a legújabb kutatások fényében egyre differenciáltabban látjuk, milyen sokféleségében is meghatározó, sorsfordító szerepet játszott a francia főváros a modern magyar képzőművészet 10 és irodalom" történetében. Ha most Vaszarynak csupán azt a két kortársát említjük, akiket vele együtt festészetünk nagy koloristái között tart számon a művészettörténet, világosan kirajzolódnak előttünk a Párizsból a hazai művészet felé vezető utak. Rippl-Rónai - Vaszarytól eltérően - benne élt a párizsi művészeti élet sűrűjében, a műtermek, galériák, kiállítások, művésztársaságok eleven világában. 1889-ben itt festette a Nő fehérpettyes ruhában című kompozícióját, amelyben a természetelvűség harmóniája és a dekoratív formálás szokatlanul fanyar, modern hangvétellel ötvöződik. Ez a kép első darabja azoknak a munkáknak - ide tartozik a Kuglizok (3. kép), a Kalitkás nő (1892), az Öreganyám (1894), amelyekben a fiatal mester véglegesen leszámolt a régi ideálokkal. Ugyanitt következett be művészetének újabb döntő fordulata, amikor - nem egy csapásra és nem könnyen - feladta fent említett kompozícióinak ún. színredukciós elveit, és mindinkább a színek erejére bízta magát.
