Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)
KOVALOVSZKY MÁRTA: A stíluskereső
2. Thorima János: Hölgy kalapban, 1890-es évek eleje Magántulajdon kimondatlanul is megjelöli Vaszary helyét kortársai között, a modern magyar művészet tartományában. Egyszersmind széles perspektívát, levegó's távlatot, történeti hátteret kínál festészetének vizsgálatához. A 19. század utolsó évtizedeiben a magyar társadalom gyökeresen átalakult, a feudális Magyarországból 1867 után fokozatosan modern állam született. Az alapvető gazdasági, társadalmi és kulturális változásokban benne élő nagy generáció a nemzeti lét és a nemzeti kultúra szabadságharcosa volt. Tagjainak személyes életét csakúgy, mint az egész hazai művészetet a kilencvenes évek elejéig áthatotta a romantikus hagyomány, amelynek árnyai például Székely Bertalan késői tájképeit olyan nemessé teszik. Még szelíden meg-megcsillantak egy búcsúzó korszak utolsó sugarai, még uralta a színt az akadémizmus nehézkes eleganciája, de már készülődtek egy új világ hírnökei. A Mintarajziskolában, Székely Bertalan egyéniségén, tanításán keresztül Vaszary orrát még megcsaphatta a régi tradíció levegője, 6 de kora gyermekeként hamarosan a müncheni akadémiára iratkozott be. A magyar művészjelöltek szokásának megfelelően ment éppen Münchenbe, 1887-1889 között két esztendőt töltött ott, elsajátította az alak- és testformálás szőrszálhasogatóan alapos módszereit, és gyakorolni igyekezett egy olyan látásmódot, amely híven ragaszkodik a modellben testet öltött „valósághoz". Nem lehetett könnyű. A komolyan vett, szigorúan akadémiai rajzait a rajzlap széleire vázolt kis portrék, figurák kísérik: kócos vonásaik, hevenyészett, gyors ceruzavonalaik megsejtetnek valamit a növendék tehetségének a tanultaknál szabadabb, rakoncátlanabb természetéből. Mint ahogyan olykor egy másodpercre meg-megcsillan rejtőzködő vonzalma a színek iránt: a Virágáruslány (1888, lappang) fiatal nőalakjának egész beállítása, a háttér, a környezet üressége, a képkivágásba beemelt attribútum, a csokor az akkori műtermi fotográfiák kompozíciójára emlékeztet. Ugyanakkor a virágok oldottabb, de még bátortalan színessége, a ruhaujjon végighúzódó sáv lazább ecsetvonásai már gyengéden utalnak a későbbi koloristára. Vaszary tanulmányai idején München már túljutott fénykorán. Előkelően indult hanyatlásnak, a századvég filozofikus-nosztalgikus szimbolizmusa (1. kép) még meghozta bizarr hajtásait, de művészeti elveire a konzervativizmus pora hullongált, a nagyhírű Akadémia egyre inkább a múlthoz tartozott. Az ott tanuló magyarok egy része - például Halmi Artúr, Kéméndy Jenő, Spányi Béla - hazatérése után gondosan tovább őrizte az intézmény szellemét. Vaszary elzárkózottan élt Münchenben, nem csatlakozott hozzájuk. De nem csatlakozott a Hollósykörhöz sem. Az előbbi társaság nyilván túl kevés volt számára, a másik túl sok. Hollósy Simon kezdetben maga is az Akadémia szelleméhez igazodott, de festészete csakhamar fokozatosan, szinte műről műre fejlődött az ösztönös, életteli, mély érzelmektől áthatott, bensőséges naturalizmus irányába. Noha Vaszary ízlése, művészeti ideáljai ez utóbbihoz álltak közel, Hollósy egyéniségének kurucos temperamentuma, a szabályokat feldúló, lendületes kompozíciói idegenek maradtak számára. A mester köré csoportosuló társaságnak inkább csak a peremén helyezkedett el. Két müncheni év elmúltával egyébként is Párizsba ment, ahol a Julian Akadémiára járt. Úgy sejtette, hogy a francia fővárosban megtalálhatja mindazt, amit a hanyatlásnak indult Münchenben egy idő után már hiába keresett: az iskolai tanulmányokon túllépő, a kiürülőben lévő múltba hátráló ábrázolásmódot elsöprő friss látás szem- és szellemnyitogató perspektíváit. „Párizs [...] megrázó hatást gyakorolt: el kellett majdnem mindent feledni, amit eddig tanultunk - de emellett olyan szabadságot biztosított, mely közel jár a fejvesztettséghez" - írta visszatekintve. 7 Ő maga 1889-ben érkezett ebbe a szédítő, modern élettől lüktető, új szellemtől sziporkázó, szokatlan és szabálytalan jelenségek emelkedősüllyedő hullámzásától eleven, nyitott és titokzatos metropoliszba - ahogyan Ady nevezte: az „ámulások szent városába". Rippl-Rónai József 1887-től vívódott itt Munkácsy műtermében, a következő esztendőben megjelent a színen Csók István, 1887-1889 között Párizsban találjuk Ferenczy Károlyt és Iványi Grünwald Bélát, 1891-ben tette első ide vezető útját Thorma János. (2. kép) Csupán kiragadott példák ők, mellettük sok magyar művész tűnt fel a nemzetközi forgatagban. Justh Zsigmond egy „túlfinomított világ", egy túlérett kultúra vonzó központjának látta a várost, ugyanakkor a fiatal festőgeneráció legjobbjai új eszmények ígéretföldjét gya-
