Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

KOVALOVSZKY MÁRTA: A stíluskereső

fel-felragyogó fehérsége, a vörös, a narancs, a szürkéskék foltok suhanása mennyi kétely nélküli biztonságot árul el. De művészetének nagyobbik felét mégis a kint és bent egyidejűsége, a dolgokkal való sohasem teljes azonosulás határozta meg. Jellegzetes korai példája ennek 1887-es Önarcképe (kat. 1). A fej mintha hirtelen fordulna felénk profilból, a tekintet szigorú, kutató pillantással szegeződik a nézőre, az öltözéknek csupán néhány részlete - a fehér inggallér, a nyakkendő csomója, a kabát hajtókája - jelenik meg a képkivágatban. Fej és ruha ábrázolása furcsán ellentmond egymásnak, akár ha kétféle anyagból formálta volna őket a fiatal Vaszary: az arc eleven, életteli, és halovány fátyolként érinti meg valami romantikus fuvallat, talán Székely Bertalan szellemujja; a ruha viszont merev „bádog", érzéketlen, holt anyag, türelmes akadémiai kellék, amely mögött cserélődhet a modell. A részletek csupán formális, de nem festői kapcsolatban állanak egymással. Az a kettősség, amely ebben a kompozícióban a már szétfoszlott romantika és az akadémizmus aktuális gyakorlatának együttlétében testesül meg, sokféle formában és rendszerint bujkáló árnyékként van jelen a későbbi évtizedek Vaszary-képeiben. Kezdetektől megfigyelhető kompozícióin egy másik mozzanat is, amely megerősíti és árnyalja az egyidejűleg kint is, bent is lenni - vagyis: egészen se kint, se bent - nyugtalanító bizonytalanságát. Jobb szó híján töréspontnak nevezhetjük, amelyen megdöccen egy pillanatra a képkompozíció. Ez a töréspont többnyire váratlanul tűnik fel a festmény gondosan mérlegelt és kiegyensúlyozottnak látszó struktúrájában, néha nem több egy megbicsakló formarészletnél, máskor egy hirtelen megtorpanó vonalnál, mégis bizonytalanság és halkan tovagyűrűző nyugtalanság kél nyomában. Nem festői probléma ez, sokkal inkább egy magatartás képi lenyomata, Vaszary gondolkodásmódjának, világlátásának, társadalmi pozíciójának áttételes kifejeződése. A művészről szóló irodalomban egyedül Perneczky Géza tanulmánya

4 beszél erről. „Ebben a robusztus és meg nem alkuvó emberben volt valami tehetetlenség, valami társadalmi lebéklyózottság, amit virtuóz könnyedséggel palástolt és ami most, az idők múlásával [...] egyre jobban kitetszik életműve mögül - s ami végső soron nem személyes vonása a művésznek, hanem személyes hitelű azonossága azzal a magyar társadalommal, amely a monarchia-idők utolsó évtizedeitől [...] a második [világháború] küszöbéig oly határozatlan, olyan tehetséges és oly tehetetlen volt egyszerre."

5 Ez a pontos jellemzés