Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

KOVALOVSZKY MÁRTA: A stíluskereső

KovALovszKY MÁRTA A stíluskereső Az ember némi nosztalgiával és szívesen idézi fel egy-egy Vaszary-festmény emlékét, leginkább azokét, amelyekben a látvány elragadó elevensége, a színek érzéki ereje, az ecsetsuhintások könnyűsége olyan fölényes eleganciával rögzíti a világ jelenségeit. Ebben a képvilágban fájdalom nélkül múlik az idő, karcsún és hajlékonyan iramlik át a vászon felületén egy-egy színes folt, és valami divatjamúlt modernség bája sodorja magával a néző képzeletét. Ezek azonban csalóka benyomások. Az életművet áttekintve plasztikusan kirajzolódnak az évtizedek folyamán meg-megismétlődő megtorpanások és újrakezdések, amelyeknek feszültségében Vaszary művei keletkeztek egészen addig, amíg az 1920-as évek elején rátalált a tehetségéhez legjobban illő útra. „Sűrű, fekete mozdony, túlfűtve" - mondta róla egyik tanítványa.' „Ő volt a magyar festészet kíváncsi embere, a minden iránt érdeklődő, a minden betokozódást, dogmatizmust és beszűkülést elkerülő. Hírhozó volt, s mint az ilyen hírnökök általában, ő is könnyűlábú, gyorsmozgású, a régebbi információkat hamar elfelejtő" - írta tanulmányában Perneczky Géza.

2 Mindkét megjegyzés közel jár az igazsághoz, mert jól érzékeltet valamit a festő személyiségének és egész munkásságának súlyából és jelentőségéből. Vaszary János a kiegyezés évében született, és a második világháború kitörésének esztendejében halt meg, így munkásságának évtizedei a művészet történetének sorsdöntő eseményekben, fordulatokban gazdag korszakára estek. Ebben az ellentmondásokkal, feszültségekkel, küzdelmekkel, kézzel foghatóan tapintható, kard-ki-kard viszályokkal és rejtett belső vívódásokkal átitatott válságos korszakban született meg a modern művészet. Jól körülhatárolható irányok, magabiztos stílusok, stílusok töredékei, ág-bogas kitérők, csalóka útvesztők valamennyien tovább éltek a következő idők változásaiban. Vaszary maga különös helyet foglalt el az egymást követő, egymásra torlódó folyamatoknak ebben a hullámverésében. Egyfelől többnyire szerényen és úrias rátartisággal húzódott vissza a művésztársak zajosabb világából a magányos műtermi munka közegébe. Ifjúkori müncheni és párizsi tanulmányai idején sem vetette bele magát a diáklét vagy az éppen aktuális művészeti áramlat sodrába, miközben, elmélyülten figyelve és mérlegelve, képeiben mégis hasznosította az adódó tanulságokat. Másfelől - művei, írásai tanúsítják - érzékelte a válságot, egyszersmind finoman féken tartott vágy élt benne arra, hogy megtalálja a tehetségéhez méltó, karakterének természetéhez illeszkedő stílust. Ifjú művészként a naturalizmust próbálgatta, a 19. század végén készült néhány kompozíciójában a szecesszió és a szimbolizmus sápadt aranyfényei bujkálnak, azután a nagybányai festészethez közeli látásmódot igyekezett összehangolni az alföldi mesterek „szegényember"-lírájával. Sok irányba tájékozódó, olykor folytathatatlan ösvényekre tévedő tehetségét végül az első világháború után a francia impresszionizmusból kinőtt, a 20. század eleji utódok ecsetje alatt kivirágzó, heves színköltészet ragadta magával, a gyors, könnyű ecsetvonások, a lélegzetvétel természetességével formált kompozíció könnyelmű merészsége és mindenekelőtt a kolorit mindenható ereje. Amikor Kárpáti Aurél egyszer megkérdezte, mi volt élete legnagyobb élménye, Vaszary azt felelte: a szín.

3 Végigtekintve életművén, igazat kell adnunk neki. Képein már 1905-től kezdve érzékelhető a színek diadalra törő elevensége, tevékenysége utolsó másfél-két évtizedében festett müvei pedig híven tanúsítják, hogy éppen a színekben találta meg a hozzá illő szellemi, pontosabban vizuális hajlékot, ahol leginkább otthon lehetett. Mondhatjuk, ebből a szempontból hazatalált. Meglepő látni, milyen élvezettel és önfeledten vetette magát a festés örömébe, a vászon sötéten lüktető feketéje vagy