Muladi Brigitta - Veszprémi Nóra szerk.: A festmény ideje – Az újraértelmezett hagyomány (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)
Tanulmányok - A festmény ideje. Kondor Attila
A festmény ideje Kondor Attila A kép szemlélésének mindannyiunk által oly sokszor átélt élményéről szeretnék a következőkben néhány gondolatot megosztani az olvasóval. Amikor egy remekmüvet szemlélünk, mintha titokzatos módon kiemelkednénk a részleges, mindennapi időnkből. A festmény műfaji sajátossága, hogy egyetlen pillanat alatt átlátható. Az alkotás teljes időpillanata a befejezés percével együtt egyszerre jelen idejű. A kép maga lényegét tekintve változatlan, viszont mi, a kép nézői, amennyiben valóban a festmény befogadóivá válunk, éppen a festmény szemlélése közben változunk meg. Minden más műfajban szorosan az idő által tárul föl a mű. Képtelenség egy regényt vagy egy szonátát egyszerre befogadni. Természetesen egyetlen valódi képet sem tudunk egy megtekintés során kimeríteni és tökéletesen befogadni. Azonban az azonnali átláthatóság egészen egyedülálló és sajátos helyzetet teremt a befogadó számára. Ezt a helyzetet úgy írhatjuk le, hogy a festmény azért emel ki a részleges, mindennapi időnkből, hogy a saját idejébe vonjon. A festmény megszemélyesítése nem teljesen alaptalan. Vajon nem különös, hogy egy festményhez bármikor visszatérhetünk, hogy a kép sajátos törvényei újabb meg újabb rétegét tárják föl annak a tudásnak, ami csakis és kizárólag az adott műnek a sajátja? Vagyis az alkotói folyamat a szemlélés alanyában aktualizálódhat, ami bizonyos mértékig azt is jelenti, hogy a mű alkotójával azonosan szemlélődhetek. A festmény e sajátos egzisztenciáját, ami az alkotó, a mű és a befogadó közötti bonyolult szituáció eredménye, a festmény idejének nevezhetjük. 1 Ahhoz, hogy befogadásunk elmélyülhessen, nekünk magunknak kell változnunk: fel kell áldoznunk valamit. Fel kell áldoznunk az időnket. Időnknek ez az elajándékozása feltétlen. Nem különös ennek a feltétlen odaadásnak a ma is élő gyakorlata, amikor pont az időt mérik a legdrágábban? Időt adunk a képnek, ahogy kalandozó figyelmünk a képet szemlélve megnyugszik, és lassan elhallgatnak gondolataink, hogy átadják a helyüket a csöndnek: a festmény lassan saját idejébe von. Minél többet ajándékozunk el időnkből, a kép annál inkább belép az időbe, megelevenedik, mozgást és ritmust érzékelünk, mi viszont figyelmünk fogalmiságon túli csöndjében egyre mozdulatlanabbak leszünk. Az elmélyült szemlélés során lényegét tekintve változik meg az időhöz való viszonyunk. Ezért nem árt egy rövid kitérővel végiggondolni, milyen előfeltevések vannak hatással időérzékünkre. Gyerekkorunkban időszalag segítségével kívánták nekünk megmagyarázni az időt. Ez az úgynevezett számegyenessel szinte mindenben azonos volt. Eszerint az idő egy megállíthatatlan egyenes folyam, amely mínusz végtelenből plusz végtelenbe tart. Itt lényegében minősítetlenül, absztrakt módon, tisztán mennyiségként ragadjuk meg az időt. Amikor mennyiségként éljük át az időt, leginkább úgy érezzük, mintha egy lyukas zsákban kellene gyémántokat vinnünk. Mire célhoz érnénk, már el is hullott mindenünk. A nyomasztóan visszahozhatatlan mennyiségi időélmény mellet a természet nap mint nap, vagy évről évre szolgál példával a minősített időre. Ennek az időnek alapvető sajátsága az, hogy minőségi különbségeket érzékelünk a változásokban. Bizonyos minőségeket folyton visszatérőnek tapasztalunk. Az időt, a változást, ciklikusan éljük meg, télen elmúlásként, hiányként, tavasszal inkább gyarapodásként. Olyan ez, mintha valaki titokzatos módon visszatenné a lyukas zsákba a gyémántokat, hogy azok újra kigurulhassanak, aztán megint vissza... vég nélkül. A különféle tradíciók az idő „lyukas zsákjának" feltöltését egy az időből kiemelkedő princípium létével hozzák összefüggésbe. Valóban, a geometriában ahhoz, hogy kört rajzolhassunk, ismernünk kell annak középpontját. Vagy a naprendszer világában a tömegvonzás egyetlen középpont felé ható ereje tartja megközelítőleg körpályán az égitesteket. A különféle tradicionális metafizikai rendszerek a térbeli kör térbeli középpontjához hasonlóan a körbe haladó időt egy időbeli középpontból eredeteztették. Ez a Kezdet, az Arkhé. Érdekes, hogy sokszor a legkézenfekvőbb dolgok hordozhatnak számunkra értékes belátásokat. Az óramutató számlapon körbefutó tengelye metafizikailag értelmezve egyszerre az időn és téren kívüli középpont szimbóluma, ami az aktuális időt pillanatról pillanatra kijelöli. Miért kell ezekről szót ejtenünk a festmény idejével kapcsolatban? Számtalanszor érezzük hétköznapi életünkben úgy, hogy sodor minket az élet. Ha őszintén végiggondoljuk, ezekben a szituációban inkább tárgyai, mint alanyai vagyunk az életnek. Mintha nem lennénk teljesen életünk középpontjában. Különös, hogy minél erőszakosabban akarjuk kezünkbe venni az életet, minél inkább középpontba akarunk kerülni, az élet annál kevésbé hajlandó engedelmeskedni. A fentiek fényében talán nem tűnik véletlennek, hogy ilyenkor sokkal inkább mennyiségként tapasztaljuk az időt. Amikor a képtárban egy remekművet szemlélünk, időnk lyukas zsákját lassan letesszük. Az idő mennyiségét szemlélődésünk minőségekkel hatja át. Fizikailag (mennyiségileg) aktív és szellemileg (minőségileg) passzív életünknek újra középpontot adunk. Itt érdemes hangsúlyozni azt, hogy ez személyes aktivitás eredménye. Sőt, a valódi aktivitás gyakorlása paradox módon a cselekvési mánia feladásában és a szemlélődés elkezdésével veszi kezdetét. Különleges értelme van annak, hogy átlépve a festmény idejébe a mű alkotójával azonosan szemlélődhetek. Vagyis annak, hogy az alkotói folyamat - a mű kezdetének és befejezésének az ideje, egyetlen jelenvalóságban - a szemlélés alanyában bizonyos mértékig aktualizálódhat. Ez a saját magába visszatérő, minősített idő, amelyet a köznapi idő feláldozása tesz jelenvalóvá. Ahogy gondolataink elcsöndesednek és lassan egész lényünk mozdulatlanná válik, a szemlélődés a Középponthoz vezet minket. Végezetül néhány megjegyzés a festés aktusával kapcsolatban. Amikor festeni tanulunk, még nem is értjük, hogy miért jó hoszszú szárú ecsettel és nyújtott karral festeni. Vállból indítva a
