Muladi Brigitta - Veszprémi Nóra szerk.: A festmény ideje – Az újraértelmezett hagyomány (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Tanulmányok - A festmény ideje. Kondor Attila

mozdulatot tartásunk is megváltozik,

3 mert fizikai életünk középpontja, vagyis szívünk válik a művelet kiindulópontjává. Ha az óramutató tengelye az örök pillanat szimbólumának tekinthető, úgy sokkal közelebbi a megfelelés testi középpontunk és az időtlen között.

4 Ami lehetővé teheti, hogy a tudat a szellem középpontjában összpontosuljon, amely egyben az idő középpontja is: mozdulatlan tengely, amely örök pillanat is. Az egyéni idő esetleges tartamait a festés folyamata alanyi idővé alakítja át. Itt megtörténhet az, amire a ciklikus idő szimbólumként folyamatosan utal. A mozdulatok állandóan a szellemi középpontra terelhetik figyelmünket, és abból indulhatnak ki. Külön figyelmet érdemel az is, hogy a felületes szemlélő gyakran azt hiszi, hogy a festmény a fényképhez hasonlóan megfagyasztja az idő futóhomokját. Ellenkezőleg. A festmény pontosan ott kezdődik, ahol a fénykép véget ér. Nem arról van szó, hogy az időfolyam filmszalagjából kivágunk egy kockát, és azt nézegetjük, hanem az esetleges, egyéni átélések alapanyagát emeljük föl egy kiemelkedő, vagy általunk kiemelt időpillanatban történő szemlélődés által. Nem megállítjuk a folyót, hanem forrásához igyekszünk visszatérni. Látszólag ezt a pillanatot a végtelenbe nyújtjuk, és nem hagyjuk elmúlni, megteremtve ezzel a festmény idejét. A festészet remekművei elsősorban nem esztétikai produktumok, hanem a létezés kérdéseit feltáró kutatás látható nyomai. 1 Természetesen minden más műalkotásnál jelen van a saját idő szituációja, sőt a szukcesszív, vagy „időbeli" műfajoknál ez magától értetődő. A kép sajátos, szinte „időn kívüli" egzisztenciája viszont teljesen eltérő befogadói stratégiát is feltételez. 2 Tudjuk, hogy a matematikai pont egyáltalán nem rendelkezik semmiféle kiterjedéssel, ennek ellenére létező valami. Ugyanígy, amikor egy tárgy, legyen az egy óramutató vagy a Föld, forgó mozgást végez egy tengely körül - a tengely geometriai egyenese mozdulatlan marad. A pont valójában téren kívüli. Vagy, ha pontosabban kívánunk fogalmazni, a pont nincs a térben, hanem a tér van a ponton belül. Ezt a különösnek tűnő kijelentést könnyen igazolni lehet azzal, hogy belátható: a térbeli kiterjedéssel rendelkező tárgyakat geometriailag pontok határozzák meg, mivel a kiterjedés nélküli pont virtualitásában végtelenül sokszor jelen lehet a térben anélkül, hogy bármi is korlátozná. Viszont a pontba semmiféle térbeliség nem képes belépni. 3 A távolkeleti festészet elméletei számos értékes szempontot mutatnak a számunkra. Ezek egyike a magatartásunk, testtartásunk és a festés során létrejövő koncentráció összefüggése. „Minden tevékenységnek megvan a maga titka, [...] [a művész] szellemének a tárgy egészével kell egységet alkotnia, [...] minden olyan napon, amelyen festéshez látott, előbb világossá tette az ablakot, letisztogatta asztalkáját, füstölgő rudakat égetett a jobb és a bal oldalán, hibátlan ecsetet és jó tust készített elő, megmosta a kezét, s leöblítette dörzskövét is, mintha csak fontos vendéget készülne fogadni. A munkához csak akkor fogott hozzá, ha szelleme már megnyugodott, gondolatai megállapodtak." A szépség szíve. Régi kínai esztétikai írások, Mérleg könyvek, Európa Kiadó, Bp., 1984. 4 Itt a modern szemlélettől meglehetősen eltérő, archaikus emberképet részesítjük előnyben, amely számára a szív a halhatatlan intelligencia testi szimbóluma — a modern tudomány által kizárólagos tudati centrumnak tekintett agyat pedig csak másodlagos, „visszatükröző"— központnak tartották. Ez egyébként az analogikus gondolkodásban abban is megjelent, hogy a szívet a Nappal, a fejet a Holddal hozták összefüggésbe. Ez a gondolat nem csak keleten, hanem Európában is közismert volt sokáig. Ennek a szemléletnek az alkalmazására talán a legismertebb és egyben a legszebben megfogalmazott példáit Dante La Vita Nuova (Az új élet) című művében találhatjuk meg. Dante Alighieri: Az új élet. Ford. Bárányi Ferenc, Eötvös kiadó, Bp., 1996. 17-21.