Muladi Brigitta - Veszprémi Nóra szerk.: A festmény ideje – Az újraértelmezett hagyomány (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Tanulmányok - Széljegyzetek a figuratív realista festészet témájához. Lajta Gábor

látványon túli, misztikus tapasztalatával. Ezen a ponton nonfigurális és figurális öszetalálkozik, csak a hangsúly tevődik erre vagy arra. Egy jól megfestett fül árnyékában kozmikus tapasztalat rejlik. A megfigyelés és az élmény szerepe. „Ezt láttam." Tanúságtétel. Igazságtartalma van. A megfigyelt dolog mindig élettelibb mint a kitalált. A legnagyobb figurális festők, Velazquez, Rembrandt vagy Goya, megegyeznek abban, hogy nem egy elvont formából indultak ki, hanem a látható valóságból, amelyet átlelkesítettek. A realista kép közönséges életszeletet ábrázol az öröklét igényével. Ilyen nagyfeszültségű érintkezési ponton található néhány szilva és barack Chardin csendéletén vagy egy megnyúzott nyúl Lopez Garcia festményén. Ha egy mai figuratív festő túljutott az önmagára találás időszakán, a legfontosabb kérdés rögtön az, hogy miként lépjen túl az ábrázolás tanulmányszerűségén? Meg kell vizsgálnia, hogy mi a különbség például Rembrandt és Gerrit Dou között? És akkor rájön, hogy a kaland itt kezdődik el. A figurativitás mindig költői látást kíván meg, különben csak leltár lesz, üres másolás, akármilyen magas fokon is. A látványhoz kapcsolódó valódi festészet ismérve a dinamikus szem, a dinamikus látás. A festők 90 százalékának tekintete nem kapcsolódik a látványhoz. Nincs látványélménye, vagy ha van, az nem jelenik meg a képén. Az új figuratív festészet két fontos kérdése a dinamikus szem munkája, valamint a tanulmányszerűség elkerülése. A dinamikus szem azt jelenti, hogy a festőnek vizuális kapcsolata van a látható valósággal. Nem (vagy nem csak) a másodlagos valóságokkal (fotó, film, számítógép), hanem a reális természeti környezettel. Az emberi érzékelés a teljes érzékelésre fejlődött ki. A tanulmányszerűség elkerülése azt jelenti, hogy bármilyen fontos az érzékeny megfigyelés, a festői nyelv hiánya csak egyforma stúdiumokat hoz létre. Ezek pedig bármikor készülhetnének, nem mutatják a kor és az egyéniség jegyeit. A természet és a látvány újrafelfedezése eufórikus élmény, ám hamar meghozza a kudarcot. De miért is drámai a természettel való hadakozás? Gondoljunk csak Flaubert híres felvetésére, vagyis arra, hogy képesek vagyunk-e úgy látni egy fát - egy arcot, egy asztalterítőt -, mintha most látnánk először életünkben. És úgy, ahogy előttünk senki más. Ezt a valóban szürreális tapasztalatot naponta újra meg újra ki kell harcolni. De paradox módon, minél inkább szűziesedik a tekintet, annál inkább közelít ahhoz, ahogy valaha mindenki láthatott. Az archaikus tekintethez. Giacometti, Balthus és Antonio Lopez Garcia, ha különbözően is, ehhez az archaikus tekintethez jutottak el. Meglátni valamit „olyannak, amilyen", rettenetes és felemelő érzés egyszerre. Ezzel a vízióval terhesen szobrokat faragni és képeket festeni szinte biztos kudarc. Vagy az esetek nagy részében tökéletes dilettantizmus. Gondoljunk Giacomettire. Tekintetének megszállottsága hogyan válik a modell tekintetének megszállottságává. Úgy néz modelljére, mintha először pillantaná meg. És modellje úgy nézi őt, mintha először pillantaná meg. Ez a pillantás legszélsőségesebb formájában a halál előtti pillantás. Ilyen hőfokon a látás ereje akkor is megrendítő, ha csak egy szék karfáját érinti. S Giacometti rajzain jól követhető ez a teret fölemésztő tekintet. Giacometti egész tragikus művészete arra épült, hogy nem tudja megfesteni, nem tudja megmintázni azt, amit lát. Giacometti a 20. századi egzisztencialista figuratív művész mintaképe. Végigjárta a kétségbeesés útját, és elért a végpontra. Innen már csak visszafelé vezet az út. Az az út, amely nem építhet többé a lehetetlenre, hacsak nem akarja újra felszámolni önmagát. A hagyomány A múlt dinamikus. A tradicionális felfogás mindig mindent együtt lát. Manet felől másnak látjuk Velázquezt, de Velázquez felől másnak látjuk Manet-t. Ha a múlt érvényes a jelenben, a jelen miért ne lehetne érvényes a múltban? Olyan képet szeretnék festeni, amivel bekopoghatnék Rubens műhelyébe. A régi mesterekkel való párbeszéd az öröklét egyik - nem lebecsülendő — lehetősége. Az ég, a fák, az állatok, az emberi test festésére voltak receptek, amelyeket minden festő módosított kicsit a saját ízlése szerint, de ezek a receptek elvesztek. A mostani népszerű festőkönyvek úgy viszonyulnak a valamikori műhelyek tudásához, mint az életmódjavító ezoterikus giccs az archaikus hagyományhoz. Elvesztek a technikai receptek is; a szájhagyománnyal terjedők mindenképpen. Mindent újra kell tanulni. Az igényes kortárs figuratív festészetnek olyan lehetőségeket kellene biztosítani, mint a filmnek. Teljesen lehetetlen állapot, hogy pusztán a haszonszerzés és a megszokás miatt egy filmre százmilliókat költenek, egy kép előállításához pedig elégnek hisznek némi festéket és vásznat. A festői hagyomány azt jelenti, hogy egy festőnek olyan mestere volt, akinek magának is volt mestere és annak is és így tovább. De ha valaki egyáltalán nem alkalmazza vagy megtagadja a mesterek tanításait, akkor megszakítja a hagyományt. A modern művészet természetesen szakítani akart a hagyománnyal, amikor arra épített, hogy ellene dolgozott. Sikerrel tette. A festőnek tudnia kell, hogy hol él, és melyek a hely hagyományai. Ha a hely hagyományait nem veszi figyelembe, akkor üvegházi növényekhez hasonló, szabványízű műveket hozhat létre.