Muladi Brigitta - Veszprémi Nóra szerk.: A festmény ideje – Az újraértelmezett hagyomány (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Tanulmányok - Széljegyzetek a figuratív realista festészet témájához. Lajta Gábor

amely a művészi formák káoszából keres kiutat. Nem minden ábrázoló kép realista. A realizmus egy bizonyos „realitásfokot" tételez fel. Ha az ábrázolás nem elég differenciált, akkor félő, hogy a művészi élmény se lesz elég differenciált. Szegényes kép szegényes élményt vált ki. Azért lehetetlen az álmokat rögzíteni, mert képileg elmosódottak és zavarosak. Az indulatokat lehet rögzíteni, de képi értelemben azok sem elég differenciáltak. A velazquezi, bruegheli típusú realizmus lényege, hogy miközben hétköznapján egyszerűnek, természetesnek, látványszerűen valóságosnak látszik, észre sem vesszük - vagy csak alig — a rendkívül szigorú művészi forma jelenlétét. A természetelvű művészetnek sohasem volt olyan kidolgozott esztétikai rendszere - kánonrendszere -, mint az ideákra épülő művészetnek. (Az egyiptomitól a kubizmusig.) A természetelvű festő - akár reneszánsz, akár romantikus vagy impresszionista mindig elsősorban a megvalósítással foglalkozott. Lásd Leonardo, Delacroix feljegyzéseit. A mai kor jellegzetes realizmusát a vizuális élmények alakíthatják ki. A fények, színek természete, az anyagok. Egyetlen apró csillanás is új elemet hozhat egy képbe: mint Vermeer fénycsöppjei vagy Van Gogh gázlámpája. A hiperrealizmus a fotószerűséggel kívánt megszabadulni a stílustól, de ezzel csak a személytelenséghez jutott el. A hiperrealizmus inkább koncepció, mint realizmus, jellegzetesen neoavantgárd beállítottsággal. Miközben a hiperrealizmust a kritika elfogadta a 70-es évektől kezdve, a modell utáni festés továbbra is szentségtörésnek számított. Az ortodox fotórealizmus mellett kialakult egy nehezen besorolható, oldott hiperrealizmus is, amely a festészetben fotószerű erényeket mutat fel. A fénykép, ha nem csupán egy (akár nélkülözhető) eszköz a sok közül, akkor inkább gátolja a személyes tapasztalást. Ha a festő az ábrázolás (reprezentáció) természetével törődik, vagy azzal, hogy a gépi leképezés miként jelenik meg a festményen, akkor inkább kutató, mintsem művész. A realitásigény paradox módon azért növekedett meg a kortárs művészetben, mert túl sok a mesterséges kép. A túl sok pontosan dokumentáló kép egyrészt megteremtette az igényt és mércét egy bizonyos realitás fokra, másrészt kielégületlenül is hagy bennünket, mert a kép nem valódi. A képigényt tehát kielégítheti a mesterséges kép, de a realitásigényt nem. A kézzel készített képben olyan mozzanat van, amelyhez képest minden más látvány külső. A realitás pedig a belsővé vált külső tapasztalat. A festmény már eleve magában hordozza a belsővé vált tapasztalatot, ezért olyan megdöbbentő a festői illúzió - még mindig. Minden realista kép absztrakt, de egyik absztrakt kép sem realista. Egyedül a figuratív festészet képes pszichológiailag és részleteiben is pontosan emberek közti akciókat ábrázolni. Ez az a terület, amelyről az ember a legtöbbet tudja. A testnyelv és a festői nyelv találkozása. A nonfiguratív festészet ugyanakkor képes természeti vagy építészeti asszociációk kiváltására. A modern művészet lemondott a realista ábrázolásban rejlő pszichologikumról, és átengedte azt a szürrealizmusnak. Ezáltal lemondott arról a rendkívüli feszültségről, amit a külső és a belső egyidejűsége jelent. Realista az a kép, amely a látható valóságról a hiteles látvány érzetét keltő, elegendő információt ad. A realitásérzet foka attól függ, hogy érzelmileg milyen erősen lépes kiváltani a látvány érzékelését. A realitásérzet komplexitása attól függ, hogy a tudat mellett milyen mértékben képes a tudatalattira is hatni; milyen mértékben és módon hat az érzékelés, az ösztönök és a tudat minden szintjére. A realitás így lesz egyúttal költői és expresszív. Az alkotás felől Caravaggio nagyon kevés, ám jegyzőkönyvben rögzített kijelentései között olvashatjuk: „Az a jó festő, aki jól érti a mesterséget, vagyis jól tud festeni, és jól tudja utánozni a természetet." Ha a caravaggiói „jól festésre" mai példát keresünk, akkor Csernus Tiborra bukkanunk. Csernus tökéletesen egyensúlyoz szigorú pontosság és életteliség között. Ez pedig tudás és ízlés kérdése. A figuratív realizmus egyik alapkérdése (a festészet mestersége szempontjából) a szigorú pontosság - vagy „szárazság" valamint az oldott - olykor felületes — lazaság közti kötéltánc. Elmozdulni valamelyik oldal felé - könnyű. Ami mindig a legnehezebb: megállni egy tű hegyén. Az, hogy mit jelent „jó festeni", néha olyan egyszerű dolgokban is testet ölt, mint a pozitív-negatív formák egyensúlya. Egy festményen az apró festői jelek, az ecsetnyomok formája, ritmusa, s főként a hangsúlyok adják vissza a festő lélegzetvételének, testének, izommunkájának ritmusát. Ha ezeket kiküszöböljük, akkor az olyan, mintha egy mozdulatlan ember készítené a képet vagy olyan valaki, akinek csak tudata van, test nélkül. A valóságábrázolás nagy paradoxona, hogy képesek legyünk átlátni az úgynevezett valóságon. A festőnek tisztáznia kell, hogy mit tekint valóságnak. Ha úgy gondolja, hogy amit lát, az nem a végső valóság, akkor is festhet látványszerűen, de akkor a kép már nem egyszerű tanulmány lesz a látványról, hanem feltöltődik a valóság