Muladi Brigitta - Veszprémi Nóra szerk.: A festmény ideje – Az újraértelmezett hagyomány (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Tanulmányok - „Egy szép napon mi magunk is régiek leszünk". Gondolatok a Sensaria csoport és a mű idejéről. Somhegyi Zoltán

Noémi a Sensaria számára oly kedves „festőiség" fogalmának történetét göngyölíti fel a reneszánsztól kezdve addig a pontig, amíg a koncepcionalizmus (szándékosan nem a konceptualizmust mint irányzatot jelöltem meg - S. Z.) annyira feloldotta, hogy a Sensaria immáron koncepcionálisan fordulhatott vissza a festőiséghez.

8 Végül pedig Szilágyi Mária csoport-interjújának több kérdése is a hagyományra és a mesterekre vonatkozott.

9 A legfontosabb vonatkozás tehát természetesen az elmúlt időhöz, a hagyományhoz való kapcsolódás. Az elmúlt kor(ok) művészeti értékeinek és művészeinek tisztelete, újrafelidézése és olykor újrafelfedezése, kortárs applikációja, a valóság megjelenítése azok a visszatérő kérdések, melyek itt előfordulnak. Mondhatjuk tehát, hogy a Sensaria a művészeti mellett művészettörténeti tevékenységet is végez. Ebből a szempontból valóban koncepcionális, ahogy fentebb említett tanulmányában Forián Szabó Noémi kimutatta. Ez a rendkívül tudatos koncepcionalitás az elméleti megnyilatkozások mellett leginkább a kiállítások rendezésében nyilvánul meg, akár a szombathelyi, akár pedig a jelenlegi, Nemzeti Galéria-beli tárlatra gondolunk is. A művek mindig szívesen „együttműködnek". Nem feltétlenül az alkotókkal, hanem egymással. Együttműködésük, egymás mellé helyezettségük pedig végeredményben a néző számára lesz érdekes, hiszen új összefüggések felfedezésére adhat lehetőséget. Számos történetet ismerünk arról is, hogy nagyobb életmű-kiállítások alkalmával még a művész szakértőit is meglepi két, addig más-más helyen lévő alkotás párosítása. Ezt csak izgalmasabbá teheti, ha egy ismert és egy teljesen új mű kerül egymás mellé. A hagyomány vállalása tehát a Sensaria esetében nemcsak frázis, hanem immáron a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből válogatott klasszikus anyaggal, mesterművekkel konkrét formát öltött. Mindez örvendetes és művészettörténetileg izgalmas. Ugyanakkor fontosnak tartom felhívni a figyelmet egy - paradox módon éppen ugyanebben a tudatos hagyományvállalásban rejlő - veszélyre is. Ezt röviden a koncepcionalitás veszélyének is nevezhetnénk. Konkrétan arról van szó, hogy - bármennyire természetesnek tűnik - sosem szabad elfelejtenünk, hogy egy csoport egyénekből áll. A csoport fennállása idején egyéni kísérletek, egyéni válaszok, „egyéni utak" születnek, amit a társaság együttes szereplésein vállal és bemutat. A lényeg viszont, hogy EZ az egyéni - a mindenkori egyéni - ugyanúgy fontosabb a csoportnál, mint ahogy a Mű fontosabb a művészetnél. Egy csoport („a" csoport) ezeknek az egyéni kísérleteknek összegyűjtője, a hasonló úton-módon kereső alkotók társasága, ám semmiképpen sem meghatározója. A csoport (vagy csupán egy erőltetett minta, idea, koncepció) felülemelkedése az egyénen és annak teljesítményén olyan veszély, mely minden társaságra, így a Sensariára is leselkedik. Szerencsére a Sensaria eddigi kiállításait és tevékenységét szemlélve ez a veszély még nem érzékelhető közvetlenül, ám nem zárható ki. Innen érthető meg tehát jelen írás címválasztása is. Manapság sok szempontból hasonló kort élünk, mint amikor Fontenelle írása született. A barokk kor francia művészetelméletében komoly viták folytak a régiek vagy az újak elsőbbségéről, aminek a művészettörténet külön nevet is adott: Querelle des Anciens et des Modernes. Ebben a vitában idézett szerzőnk a „modernek" pártját fogta, értve ezalatt nemcsak a számára modern, azaz kortárs szerzőket, hanem az új műfajokat is, például: „gáláns levél", mese,