Muladi Brigitta - Veszprémi Nóra szerk.: A festmény ideje – Az újraértelmezett hagyomány (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Tanulmányok - „Egy szép napon mi magunk is régiek leszünk". Gondolatok a Sensaria csoport és a mű idejéről. Somhegyi Zoltán

opera, regény. A korabeli „Querelle"-hez hasonló disputa (mint minden korszakban) ma is létezik, ám sokszor úgy tűnik, immáron nemcsak a hivatásosan művészettel foglalkozók körében, hanem olykor épp a művészet(történet) csinálói és élvezői között, mely esetben ez utóbbiak képviselnék a régiek iránti preferenciát. Manapság ezt - igaz, túlságosan „kapitalista" módon - egy-egy kiállítás látogatószámával lehet alátámasztani, elég csak összevetni egy avantgárd előtti tematikájú és egy kortárs tárlat nézőszámait. Habár kivételek természetesen szép számmal akadnak, mindenesetre úgy tűnik, a mai nézők nagy hányada egyértelműen meghozta ítéletét a - sajnos en bloc kezelt - kortárs művészetről, amit nem utolsósorban éppen a jelenkori művészet túlzott koncepcionalitásával szokás magyarázni. Azzal tehát, hogy az avantgárd óta a művészet tudatosan lemondott az érzékiségről a koncepció javára. Ezért tehát a Sensaria célja, melyet „a festészet klasszikus hagyományának vállalásaként" szokás emlegetni, véleményem szerint éppen ennek az érzékiségnek a festészetbe való visszacsempészését jelentheti. Igy alkotó- és kiállító munkájuk a mai művészet és mai nézők közötti szakadék áthidalására tett izgalmas kísérletnek is tekinthető. Mindemellett nem hagyható figyelmen kívül két veszélyforrás, melynek sikeres elkerülése és megoldása a Sensaria csoport jövőbeli termékeny fennmaradásának feltétele. Az egyik az, hogy a csoport által vállalt hagyomány sem egységes. Ha megnézzük a szombathelyi kiállítás katalógusának különböző írásaiban a „vállalni szándékozott" mestereket és hagyományt, akkor a lista Ciorgionétól, sőt, Praxitelestől Arvo Partig tart, így aztán korban, műfajban és felfogásban is szinte minden belefér. A másik pedig az, hogy ez a „visszacsempészés" maga is koncepció. Az érzékiség versus koncepció vitát hosszú távon nem lehet egy új, bármennyire is jó koncepcióval megoldani. Az egyetlen jó megoldás - nem meglepő módon - a jó műalkotás lehet. Ez alapján bizakodóak lehetünk, hiszen a csoportban klasszikus és jól képzett művészek alkotnak. Voltaképpen tehát mindkét fentebb említett veszélyforrás ugyanarra figyelmeztet: ez pedig az egyéni felfogás tisztelete a csoporton belül. Ez lesz az igazi záloga a hiteles csoport-fellépésnek is. A Fontenelle-idézetből kreált cím is arra utal, hogy önmagában a régi és modern (kortárs) olyan relatív kategóriák, melyek önmagukban nem alkalmasak semmiféle legitimizációs felhasználásra. Jó hír viszont, hogy a mű, a jó mű helytáll magáért, igazolja magát, sem a klasszikus, sem a modern vagy kortárs remekművek között nem találunk olyat, melynek remekmű-státusza bármiféle magyarázaton múlna. Ha már ennyiszer szóba kerültek a „régiek", hadd idézzek még egy régi szerzőt. Goethe a Maximák és reflexiók című gyűjteményének egyik aforizmájában így ír: „Képszerű bemutatás: a költészet birodalma; feltételező magyarázás: a filozófia birodalma".

10 Ha továbbtekintünk az idézetben szereplő két terület (költészet és filozófia) megnevezésének elsődleges jelentésén, világosnak tűnik Goethe aforizmájának valódi mondanivalója. Tulajdonképpen pont a fent tárgyalt problémáról ír: a költészet tágabban értelmezve természetesen a művészetet is jelöli, melynek feladata a „képszerű" (bildliche) bemutatás. Olyan elsőre érzékelhető, ám teljesen sosem felfogható, kimeríthető és megérthető megjelenítés, mely közvetlenségével hat. Ereje éppen ezen közvetlenségében van, abban, hogy nem szorul rá semminemű igazolásra. A feltételező magyarázás (hypothetische Erklärung) ezzel szemben a filozófia területére tartozik. A művészethez képest ez nem alacsonyabb rendű, nem mellékesebb, nem hasztalanabb, csupán szellemi eredményei eléréséhez más módon közelít. A magyarázás hozzá tartozik, nem a művészethez. Már csak azért sem, mert a „magyarázatban" (Erklärung) benne van a „tisztázás, kiderítés, indoklás" is. Tehát a filozófiai módszerességre jellemző, a ráfordított idővel elvileg szinte egyenes arányban álló megértési-kibontási tevékenység nem vethető össze a jó mű időtlenségével. Azzal az időtlenséggel, mely egy pillanat alatt és örökre szólóan hat. Mindezek alapján elmondható, hogy a Sensaria csoport további eredményes munkájának kulcsa az alapkoncepcióhoz képest a lehető legszabadabb tevékenység. Ez pedig olyan művek sorát eredményezi, melyek nem szorulnak rá a csoport felőli igazolásra és tisztázásra. A csoport funkciója ettől függetlenül megmarad, sőt, szükséges, mint tagjainak felfogását egybefogó és bemutató szervezete. III. Egyéni idő-ábrázolás Az eddigiekből kitűnt, hogy a kiindulópont, a Sensaria és az idő kapcsolatának tárgyalása eddig egyoldalúan történt: mind az értelmezők és kritikusok, mind pedig maga a csoport is csak az egységesen kezelt Sensaria és az idő (hagyomány) kérdését vizsgálta, tulajdonképpen figyelmen kívül hagyva magukat az alkotókat és műveiket, tehát a kérdés egyéni megjelenési formáinak a csoporton belüli fontos és termékeny eltéréseit. írásom utolsó részében ezeket a sajátos változatokat kívánom megvizsgálni, amivel reményeim szerint nemcsak a túlzottan leegyszerűsített hagyomány-értelmezésből fakadó veszély elkerülésének egyik lehetőségét mutatnám fel azzal, hogy néhány alkotó sajátos megoldására hívom fel a figyelmet, hanem pótolhatnám az eleddig háttérbe szorult harmadik idő-viszonylat tárgyalását is. Jelen tanulmány terjedelme nem engedi, hogy valamennyi kiállító munkásságára részletesen kitérjek. Mégis, ha röviden is, fontosnak tartom a Sensaria kiállító tagjainak munkáiban az eltérő egyéni időfelfogás és a hagyomány megjelenítésének változatait legalább jelezni. Mindez természetesen csupán egyetlen aspektus, amely mellett számos más viszonylat miatt tarthatunk még egy-egy művészt fontosnak vagy éppen kiemelkedőjelentőségűnek. Először is vegyük sorra, milyen időviszonylatok jelenhetnek meg akkor, ha egy konkrét alkotót és konkrét művét vizsgáljuk: 1. a mű elkészítésének (megfestésének) ideje 2. az alkotó ideje (életkora, életművének szakasza) Ezt a kettőt tekinthetjük rögzített időnek. Rögzített, hiszen a mű megszületésével ezek a viszonylatok végérvényesen rögzülnek a művön. Másrészt azért is rögzített, mert változtathatat-