Muladi Brigitta - Veszprémi Nóra szerk.: A festmény ideje – Az újraértelmezett hagyomány (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Tanulmányok - „Egy szép napon mi magunk is régiek leszünk". Gondolatok a Sensaria csoport és a mű idejéről. Somhegyi Zoltán

„Egy szép napon mi magunk is régiek leszünk"

1 Gondolatok a Sensaria csoport és a mű idejéről Somhegyi Zoltán A Sensaria csoportnak már a megszületésekor, majd pedig teljes, mind a mai napig tartó működésében központi helyet foglal el az idő problémája. Ez a tény közismert, amit nemcsak a csoport alapkoncepciója és ars poeticái tesznek nyilvánvalóvá,

2 hanem olyan közvetlenebb formák is, mint a 2006-os szombathelyi kiállítás címe: „Időn túl - A festészet vállalt hagyománya".

3 Mégis, fontosnak tartom újra felvetni az idő kérdését, nemcsak az azóta történt események, visszhangok, értékelések és nem utolsósorban természetesen az új művek miatt, hanem azért is, mert egy fontos viszonylatról, az egyéni hagyomány idejéről eddig kevesebb szó esett. Jelen írás keretein belül az idő fogalmát a köznapinál kissé tágabb értelemben használom: egyfelől jelenti a hagyományt, tehát azt az elmúlt időt, ami nem pusztán elmúlt, elfolyt, vissza nem hozható, hanem ezen elmúlás során tevékenységgel, eseménnyel, és ami a legfontosabb: eredménnyel és értékkel telt meg. Ezt szoktuk tehát hagyománynak nevezni, és akként is használni, jobb esetben felhasználni, rosszabb esetben kihasználni. Ez a hagyomány szélesebben értelmezve természetesen lehet koncepcionális, eszmei, művészettörténeti vagy akár művészetetikai és szakrális hagyomány, konkrétabban pedig egyszerűen műfajtörténeti előzmény. Ezért hagyomány és idő jelen esetben közel állnak egymáshoz. Másfelől az itt értelmezett időfogalommal kívánom lefedni a művekben megjelenő időt is. Hiszen az idő-kérdés egyes konkrét alkotóknál és művekben ugyanúgy előfordul, mint egy csoport egészében. Erre az eddig háttérbe szorult aspektusra írásom végén külön kitérek. A csoport és tagjai, valamint az idő kapcsolata tehát sokrétű, ezért hogy kérdésfelvetésem világosabbá váljon, először a korábban már tárgyalt viszonylatokat elemzem, majd utána térek át a saját idő tematikájára. I. Csoport-idő Az, hogy a Sensaria csoportnál szembetűnő az idő-problematika, teljesen természetesnek tűnik. Ehhez tulajdonképpen nem is kellene tudni semmit a Sensaria jellegéről, alkotóiról, felfogásáról. Hiszen bármely képzőművészeti csoportosulásról elmondható, hogy az időbeliség központi kérdése: gondoljunk csak olyan, a művészettörténészek munkáját megkönnyítő, vagy a művészet iránt érdeklődők kíváncsiságát felkeltő jellegzetességekre, mint egy csoport, társaság, irányzat megszületése, kialakulása, formálódása, fennállásának ideje, megszűnte. Ez az időviszonylat tehát egy, a csoporttal (illetve bármely művészeti társasággal) pusztán külsődlegesen kapcsolatba hozott idő, és nem tartozik szorosan a Sensaria alapkoncepciójához és ideáljához. Legfeljebb annyiban, hogy ez a kritikusi és történészi munka szempontjából egyaránt fontos lehet, és segít az időben, valamint a hagyományban is elhelyezni a csoport működését. A „csoport-idő" magábanvaló vizsgálatának hátránya azonban az, hogy pusztán ennek az időviszonylatnak a feltérképezése a művek, vagy kissé fennköltebben megfogalmazva: „a művészet" szempontjából lényegtelen kérdés. Külső, a művektől független szempont tehát, amely csak a kategorizálást könnyíti meg, ám aminek segítségével nem jutunk közelebb a képek lényegéhez. Ezt a fajta problémafelvetést jelen tárgyunkra alkalmazva csak olyan kérdéseket kapnánk, mint például hogy mikor alakult a Sensaria, mikor tartottak kiállításokat, melyik alkotó mikor kapcsolódott a csoporthoz, mikor vált ki onnan, meddig állt fenn a társaság - igaz, a legutóbbi kérdésekkel már elkalandoztunk a történész számára tiltott területnek számító jövő irányába is. II. A Sensaria és az idő: Az előzőkben említett időkérdés tehát teljesen független a Sensaria lényegétől, hiszen a „csoport-idő" bármely művészeti társulás időviszonylatának leírására alkalmas. Az imént ugyanis a Sensariát csak úgy kezeltük, mint bármelyik másik művészeti csoportosulást, amelyekre számtalan példát találhatunk a művészet történetében, a laza baráti társaságoktól kezdve a művésztelepeken dolgozók kissé szorosabb összekapcsolódásán át az önmagukat manifesztumokkal is igazoló, sokszor forradalmi hevülettel a (művészeti köz-)életbe berobbanó, és ezzel olykor magukból irányzatot létrehozó csoportosulásokig. A Sensaria vizsgálatát viszont már sokkal izgalmasabbá teszi, hogy a társaság kiinduló koncepciójában is elsőrendűen az időt, tehát a fentebb már tágabban értelmezett időt és hagyományt tette meg vezérelvének. Ez az időviszonylat nemcsak, hogy szorosabban kapcsolódik hozzá, hanem par excellence lesz rá jellemző, a csoporton belül folyó művészeti tevékenységnek egyéni megközelítést és megjelenést biztosít. Ha visszautalunk a „csoport-időre", mondhatjuk, hogy a Sensaria és az idő viszonya, tehát a társaság időfelfogása határozza meg a helyét a művészettörténeti időben. A „csoport-időhöz" képest tehát már izgalmasabb azt vizsgálni, hogy milyen a Sensariának mint csoportnak az időhöz való viszonyulása. Valójában tehát fordított kérdésfeltevésről beszélhetünk: nem a csoport idejéről van szó, amit egyszerűbben a csoport történetének nevezhetünk, hanem arról a problémáról, hogy mit jelent az idő a számára. Ezzel kapcsolatban több megfogalmazást is olvashattunk. A Sensaria honlapján kívül a szombathelyi kiállítás katalógusának szinten valamennyi tanulmánya ezt a kérdést tárgyalta. Gálig Zoltán bevezetője a csoport fellépését és értékteremtő szándékát vázolja fel,

4 Kovács Lehel az ideális művészet jelen-lehetőségeiről elmélkedik,

5 Sturcz János a Sensaria tagjainak előkép-választását elemzi, 6 Muladi Brigitta azt a folyamatot járja körül, ahogy - főleg a kilencvenes években - a festészet eltávolodott a tömegmédiától mint inspirációs forrástól, és a művészettörténet felé fordult,

7 azaz, úgy is mondhatnánk, meta-festészetté vált. Forián Szabó