Endrődi Gábor – Zwickl András szerk.: Luthertől a Bauhausig, Nemzeti kincsek Németországból (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Norman Rosenthal Művészet és katasztrófa Kelet-Németország gyűjteményei a nemzeti politika tükrében

Mindkettőnek konfrontálódnia kellett azzal a problémával , amely tulajdonképpen John Ruskin és William Morris idejéig nyúlik vissza, és amelyet Hermann Muthesius már 1904-1905-ben, Das englische Haus (Az angol ház) című híres könyvében tárgyalt. Arról a kérdésről van szó, hogy a modern időkben milyen viszonyban álljon egymással a művészet, az iparművészet és az ipari termelés. Walter Gropius, illetve utódja, Paul Schütze-Naumburg világa sok szempontból egymást kiegészítő tükörképekként viszonyult egymáshoz, és a következőkben látjuk majd, hogy gondolkodásmódjuk mennyiben maradt fenn - még ha ismét új formában is - a következő, 1949-től 1989-ig tartó rezsim idején. Mindazonáltal a Bauhaus a modern művészet egyedülálló jelensége volt, és azzal, hogy 1925-ben Dessauba, 1933-ban Berlinbe, végül az Egyesült Államokba kellett költöznie - aminek következtében végérvényesen nemzetközi jelenséggé vált -, olyan sikert könyvelhetett el, amely a Schultze-Naumburg- és Frickféléktől végtelenül távol állt. A stílus és a módszer diadala volt ez az ideológia és a provincializmus felett, sajnos azonban az emigráció, sőt a személyes pusztulás túl drága árán. Mindez akkor történt, amikor Hitler és az őt körülvevő ideológusok egy olyan „kultúra" magasabbrendűségét posztulálták, amely kizárólag az expanziós szándékok és a legradikálisabb rasszista és ideológiai tisztogatások köntöséül szolgáltak. Ez a nácik hatalomra kerülésével meg is kezdődött, és a holokauszt, a háború és az üldözések borzalmaiban tetőzött - és végül a teljes vereségben ért véget, amely számos más következménye mellett Németország kettéosztásával is járt. Nemzetiszocialista kultúrpolitika 9 Hitler beszéde az Erste Große Deutsche Kunstausstellung megnyitóján, 1937. Idézi Hinz, Berthold: Die Malerei im deutschen Faschismus. Frankfurt am Main 1977, 153. 10 Idézet uo., 55. Az Entartete Kunst (Elfajzott művészet) akciója, amely Türingiában már 1930-ban kezdetét vette, az 1937-ben Münchenben rendezett azonos című, híres-hírhedt kiállítással érte el a csúcspontját. A bemutató végleg megpecsételte a német avantgárd sorsát, és a Große Deutsche Kunstausstellung (Nagy német művészeti kiállítás) ellenpontjául szolgált, amellyel a Haus der deutschen Kultur kapuit nyitották meg. A náci Németország építészetének egyik prominens emléke Haus der Kunst néven ma is létezik Münchenben. Ahogy Hitler a „tiszta" művészet kiállításának megnyitója alkalmából a közelmúltra vetett pillantást, és azt beszédében gondosan válogatott szavakkal taglalta: „Németország összeomlása és általános hanyatlása - mint tudjuk - nem csupán gazdasági vagy politikai, hanem talán sokkal nagyobb mértékben kulturális hanyatlás és összeomlás volt."" Az esztétikai és kulturális tanok, amelyek a Harmadik Birodalom alapjául szolgáltak, és amelyektől azt várták, hogy „ezer évig" fennmaradjanak, meglehetősen jól átgondolt eszmeiséget képviseltek - annyiban, hogy a modern művészetet be kell tiltani, hiszen az a divathoz hasonlóan minden évben változik: „Egyszer impresszionizmus, aztán futurizmus, kubizmus, talán dadaizmus is stb."

10 így kezdődött - olyan művészek segítségével, mint Adolf Ziegler (1892-1959) festő vagy Arno Breker (1900-199D szobrász - az „örök stílus" keresése, amely a fajtisztaság és erényesség, az erő és férfiasság új morális értékeit testesítette meg. A Nagy német művészeti kiállítás katalógusához mellékeltek egy kis piros papírlapot, amely az Elfajzott művészet című kiállításról adott hírt. A müncheni bemutatót követően az anyag redukált formában bejárta egész Németországot, bemutatták Berlinben, Lipcsében, Weimarban és Chemnitzben, és a kiállítás-sorozat csak 1941 áprilisában ért véget Halléban. A tárlatok mindenütt nagy népszerűségnek örvendtek - bár nehéz eldönteni, hogy kíváncsiságból vagy inkább a közönség morális egyetértése okán. Az mindenesetre tény, hogy az Elfajzott művészet bemutatóit háromszor annyian nézték meg, mint a hivatalos Nagy művészeti kiállítást; ez mindenesetre sokatmondó adalék lehet az utóbbi minőségével kapcsolatban is. Az elfajzottnak minősített művészek közül ki-ki levonta a saját következtetéseit, és részben kivándoroltak (mint például George Grosz, Beckmann, Klee, Kokoschka), részben pedig súlyos belső konfliktusba kerültek (Kirchner, Heckel, Schlemmer, Nolde). A második csoportnál leginkább arról volt szó, hogy ezek a művészek „németnek" érezték magukat, művészetüket „radikálisan" árjának tartották, és ezért nem értették, miért vádolják őket „kulturbolsevizmussal" és „elfajzással". Emil Nolde (1867-1956) már 1920-ban belépett az NSDAP-be! Ernst Ludwig Kirchner (1880-1938) pedig a következőket írta 1937 júliusában a Porosz Képzőművészeti Akadémia igazgatójának, miután értesült a kizárásáról: „Én nem vagyok ellenség. Ha egészséges lennék, nagyon szívesen dolgoznék együtt az új német