Endrődi Gábor – Zwickl András szerk.: Luthertől a Bauhausig, Nemzeti kincsek Németországból (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Norman Rosenthal Művészet és katasztrófa Kelet-Németország gyűjteményei a nemzeti politika tükrében

művészet létrehozásán. ... Szívből kívánom, hogy Németországban új, szép és egészséges művészet növekedjen. Én és néhány más idősebb művész becsületesen és hűséggel dolgoztunk rajta, ezt előbb vagy utóbb be fogják látni. Német üdvözlettel E. L. Kirchner."

11 De még az efféle levelek sem tudták útját állni annak, hogy a német múzeumokat megtisztítsák, sem annak, hogy igazgatóikat eltávolítsák, ami aztán évtizedeken keresztül megakadályozta, hogy ez a „dekadens" művészet a nyilvános gyűjteményekbe kerüljön. 1933 után valójában nem volt rögtön világos, hogy a művészetnek mely irányba kellene elindulnia, és a nácik mozgalmán belül is akadt képviselője annak az álláspontnak, hogy a moderneknek is lehet létjogosultsága. Egy 1933. június 29-én, a berlini Friedrich-Wilhelm-Universitäten tartott fülsüketítő gyűlésen a diákok megvédték Barlach, Heckel, Nolde és Schmidt-Rottluff művészetét, amelyet végül természetesen elfajzottnak minősítettek. Ez éppen olyan váratlan volt, mint annak a legendás Ludwig Justinak (1876-1957) az elbocsátása, aki létrehozta a berlini kortárs műgyűjteményeket. Justi helyét éppen annak az Alois Schardtnak (1889-1955) ajánlották fel, aki Halléban sokat tett a kortárs művészetért. Ez a kinevezés több volt, mint ellentmondásos. Schardt korábban együtt dolgozott Justival, és 1923-ban Berlinben kiállítást rendezett Paul Klee műveiből. Eközben megpróbálta bizonyítani, hogy olyan művészek, mint Barlach, Feininger, Klee, Lehmbruck és Marc kifogástalan családfával rendelkeznek, mármint faji szempontból. Az ő nevéhez fűződik a Was ist deutsche Kunst (Mi a német művészet) elnevezésű program is, amelyben Kirchnertől Kandinszkijig Németország valamennyi modern művésze szerepel.

12 A Kronprinzen-Palais kiállítótermeit modernizálták, és a művészek műtermeiből kértek kölcsön műveket. Az első emeleten Caspar David Friedrich és Philipp Otto Runge, a másodikon Anselm Feuerbach, Hans von Marées és Hans Thoma képei szerepeltek, Marctól Nőidéig minden modern a harmadik emeletre került. Schardtot azonban már 1933 novemberében elbocsátották, helyére Eberhard Hanfstaenglt (1886-1947) nevezték ki, aki a müncheni Städtische Kunstsammlungen igazgatója, és Hitler harcostársának és sajtófőnökének, Ernst Hanfstaenglnek az unokaöccse volt. Eberhard Hanfstaengl azonban nem hajlott az együttműködésre, még 1937-ben sem, még azután a hírhedt esemény után sem, ami végül a Kronprinzen-Palais bezárásához vezetett. Ekkor a „dekadens zsidó művészet" száz művét szállították a galériába megőrzésre, amelyek közül csupán néhány vészelte át a lefoglalásokat - közülük az egyik legismertebb Kirchner Híd a Rajnán Kölnnél című képe (Kat. 8-27). Végül a Führer - maga is sikertelen művész - volt az személyesen, aki kimondta az utolsó szót, miután Paul Schultze-Naumburg megmutatta neki Erich Heckel Ostendei Madonna (1915) című képét. Felix A. Dargel Der Angriff című folyóirata közölt róla reprodukciót egy cikk mellékleteként, amely a modern művészet mellett foglalt állást. Hitler a cikk szerzőjének azonnali elbocsátását követelte a párt lapjától.

13 Nézzük meg a hallei városi múzeum (Städtisches Museum für Kunst und Kunstgewerbe) példáját. Innen nem kevesebb, mint hét, 1914 előtt készült kimagasló művet távolítottak el, köztük Ernst Ludwig Kirchner A tengerbe lépő című művét (1912 körül). A képek közül a háború után több is felbukkant a különböző nyugat-német múzeumokban - Stuttgartban, Nyugat-Berlinben vagy Münchenben.

1

' Emil Nolde Az utolsó vacsora (1909) című képét ma Koppenhágában őrzik, míg Franz Marc utolsó nagy műve, az Állati sorsok (1913) a bázeli múzeumban található. Összesen 65 festményt foglaltak le (a fent említett művészeken kívül Dix és Feininger - tőle tizenkét festményt, köztük néhányat a Halle-ciklusból, vö. Kat. 8-63- - Heckel, Karl Hofer, Kandinszkij, Klee, Kokoschka, Max Liebermann, Paula Modersohn-Becker, Otto Mueller, Edvard Munch, Christian Rohlfs és mások munkáit). Egyes képek megmagyarázhatatlan módon elkerülték a figyelmet, Halle esetében ilyen volt például az orosz avantgárd művész, a „kulturbolsevik" El Liszickij számos konstruktivista müve, valamint néhány rajz Feiningertől.

13 Ugyanez történt Chemnitzben, Drezdában, Lipcsében és Berlinben. Kiállításunkon a modern festészetnek ebből a kulturális kísérletéből csupán néhány fennmaradt alkotást mutatunk be, amelyek a náci idők előtt, még a weimari korszakban, sőt még azt megelőzően a múzeumokban nagy feltűnést keltettek. Arról, hogy a német múzeumokból elhurcolt 17 ezer 20. századi műből - a statisztikák erre vonatkozóan ijesztően pontosak - miért tudta néhány elkerülni a pusztulást, hosszasan lehetne gondolkozni, és mindeddig a kutatás is csak részben vagy bizonyos esetekben járt utána a kérdésnek. Lehetséges, hogy a kurátorok rejtették el e darabokat, máskor mintegy az „elfajzottság" demonstrálására tették félre őket, hogy erről alkalmanként szakemberek vagy a nyilvánosság győződhessen meg, vagy pedig egyszerűen véletlenül kerülték el a figyelmet, kü11 Kirchner levele Davosból a porosz művészeti akadémiához, 1937. július 12. Idézi Wulf, Joseph: Die bildenden Künste im Dritten Reich. Eine Dokumentation. Hamburg 1966, 348. 12 Janda, Annegret: Die Berliner Nationalgalerie im Kampf um die moderne Kunst seit 1933. In: Barron, Stephanie (szerk.): Entartete Kunst. Das Schicksal der Avantgarde im NaziDeutschland. München 1992, 109. 13 Brenner: i. m. (5. j.), 73. 14 Eddig nem használták ki kellőképpen azokat a lehetőségeket, amelyek a keletnémet múzeumok és a nyugati országrész múzeumai közötti cserében rejlenek. Az utóbbiak ugyanis a lefoglalások és az azt követő vásárlások során jelentős művek tulajdonába jutottak. Mivel csak nagyon kevés mű jutott vissza eredeti helyére, méghozzá részben az NDK 1949 és 1989 közötti kisajátításai révén, a múzeumi műtárgyállomány provenienciájának figyelembevétele a csökkenő lakosságú kisvárosoknak esélyt adna arra, hogy legalább a kulturális fejlődésük lendületet vegyen. 15 Vö. Hüneke, Andreas: Die faschistische Aktion .Entartete Kunst" 1937 in Halle. (Schriftenreihe zur Geschichte der Staatlichen Galerie Moritzburg, 1.) Halle 1987.